Gömör gyönyör 4. nap - Gömör-Tornai Karszt (2022. december 29.)

Eljött az év utolsó terepfutása, ráadásul egy olyan tájon, ami nagyon kedves a szívemnek. Aggteleki-karszt, sokan jártak már ott, még többen hallottak is róla, azonban maga az elnevezés helytelen. A helyesebb elnevezés a Gömör-Tornai Karszt, ami sokkal jobban fedi a hegység földrajzi-néprajzi elhelyezkedését, mint a politikait, hiszen egyetlen hegység sem áll meg holmi államhatárnál.

Szádelői-völgy bejárata

Kihasználva az államigazgatási szünetet a két ünnep között céloztuk meg negyedmagammal a Karszt legmagasabb hegyének becserkészését felfűzve a szűkebb környék látnivalóival. Útitársam ezúttal a Vihorlátos Kárpát Kaland alatt megismert Pisti, a szeptemberi gömöri kalandok után a térség szakértőjévé avanzsált Réla Ati és már-már állandó kispajtásom Laci, akit másodjára tudtam “elcsábítani” Kárpát Kalandra. A jó társaság tehát most is adott volt.
Szádelőn pakoltunk le a kocsival, innen indultunk neki a tervezett karikánknak. Már a parkoló is nagyon festői helyen volt, közvetlenül az ikonikus Szádelői-völgy bejáratánál feküdt. Pisti meg is jegyezte, hogy mennyire hasonlít a Tordai-hasadékra, ami nem is véletlen, hiszen keletkezésük is hasonlóan alakult: az évezredek során egy vízfolyás (jelenesetben a Szár-patak) szépen átfúrta magát a mészkő sziklákon, az így kialakult barlang pedig idővel beszakadt és a kis patak szorgos munkával tovább szélesítette-mélyítette útját a hasadékban. Mi azonban elsőként nem a hasadék felé vettük az irányt, hanem felkapaszkodtunk a zöld tanösvény jelzésen a Szádelői-fennsíkra. Az emelkedő erősen bekezdett: 1,5 kili átlagosan 20,5% meredekségű kaptatóval. A szuszogós léptek súlyán szerencsére könnyített az időről-időre felbukkanó nagyszerű kilátások a szerpentinről a Tornai-medencére és a jelenlegi államhatárt jelentő Alsó-hegyre. Felérve a fennsíkra mintha egy másik hegységbe léptünk volna, elkapott minket a magashegyi érzés: törpefenyvesek, borókabokrok között vezetett a hangulatosan kanyargó szűk kék jezésű ösvény.

ligetes fenyvesek a Szádelői-fennsíkon

Ilyen terep jellemzően 1500 méter magasság felett van a Kárpátokban. Az egyik kanyarban végre felbukkant futásunk első látványossága a romjaiban is nagyszerű Tornai vár, amint büszkén strázsált a Tornai-medence felett, őrködve a vidék rendje felett. 2 kilire volt a vár, ami nem sok látszólag, ekkor azonban újabb hegységbe “csöppentünk”. A ligetes fennsíkot felváltotta a végtelen mennyiségű és kiterjedésű ördögszántás vagy karrmező. Az “ösvény” innentől a várig bokaforgató (ám rendkívül látványos) mészkősziklák között kanyargott, a futótempót nyugodtan elfelejthettük, úgy mentünk, mint akik tojáshéjakon lépkedtek. Mivel nem siettünk sehova,nem is kockáztattuk meg a nagyobb tempó miatti sérülést.

ördögszántás a fennsíkon

távolban a Tornai vár

Az ormótlan 400 kV-os távvezeték alatt elhaladva vált egyértelművé az, hogy ezen a kis oldalgerincen végig kell battyogni. 6 évvel ezelőtt ezen a szakaszon már voltam, viszont akkor tejköd volt, így nem is érzékeltem annyira nehéznek a terepet (jellemző adalék az akkori decemberi ködre, hogy onnét tudtam, hogy felértem a várhoz, hogy belerúgtam az egyik várfal maradványba és átestem rajta, illetve egyik túratársunk kutyáját mint a viccben meg kellett fordítani mert rossz irányba ugatva kereste gazdáját kétségbeesetten 😂). Elérve a vár alatti nyeregbe végre magunk mögött tudhattuk a technikás csiki-csuki szakaszt. Egy szélesebb ösvényen felkapaszkodva kisebb nyomvájút fedeztem fel, ezt valószínűleg a várba igyekvő szekerek koptathatták ki az évszázadok során. Felérve a várba csodás kilátás fogadott a környékre: a Tornai-medence és a Bódva-völgye, az Áji-völgy és a Szádelői-fennsík mind megmutatta magát.

kilátás a várból

A várat lelkes önkénteseknek hála folyamatosan építgetik újjá apánként, ezt a várudvaron hagyott felállványozott falak és építési anyag is bizonyította. A vár jelentőségét mutatja, hogy az egykori Torna vármegyét innen igazgatták (ez lett később a kassai központú Abaúj-Torna vármegye).

a romjaiban is fenséges Tornai vár

Kezdtünk kihűlni, jobbnak láttuk elindulni lefelé Áj irányába. A vár alatti nyereg után rácsatlakoztunk a sárga sáv jelzésre, mely jelzséfestés búvópatakként hol teljesen eltűnt, hol ismét előbukkant a sűrű, alig járt erdőben. A bedőlt fákkal és gallyakkal nehezített akadálypályán ha lassabban is mint terveztük, de ismét futósabbá vált a tempó. Beérve a Szádelőhöz hasonlóan magyar többségű Ájba rövid frissítést követően nekiveselkedtünk a nap legnagyobb emelkedőjének, feljutni az Áji-völgyön keresztül a főcsúcsra a Szarvas-hegy 947 méter magas csúcsára. Kiérve a takaros faluból a műúton kezdődhetett is a móka, rögtön 10%-os emelkedő a frissen aszfaltozott úton. Alig léptünk párat egy tájékoztató tábla már jelezte is, hogy elértük az Alsó-áji vízésést. Rövid fotózkodást követően ismét az aszfaltot koptattam, de pár száz méter után ismét rövidke kitérő következett az Áji-vízesések felé. Ide már egyedül mentem, a többiek maradtak a műúton és Ájfalucska felé haladtak tovább.

Áji-vízesés

Alsó-áji vízesés

Visszaérve az útra magasabb fokozatba kapcsoltam, hogy utolérhessem a fiúkat. Jó kis erősítő gyakorlat a felfelé futás 😀 Még jóval a falu előtt sikerült behozni a lemaradást, pihenés helyett ismét egy 10%-os szakasz lett a jutalmam 😀 amit hol sétálva, hol belekocogva teljesítettünk. Elérve Ájfalucska első házait egy havas hegyoldalban szánkózó gyerekekre lettünk figyelmesek, az elzárt völgyben és faluban érezhetően hűvösebb levegő uralkodott hiába nem voltunk olyan magasan, ezért is maradhatott meg jobban a hó. A falut eredetileg német bányászok alapították, mint oly sok környező települést, később ruszinok telepedtek le a képeslapra kívánkozó archaikus faluba, akik mára erősen eltótosodtak. Rövid kavarodást követően sikerült megtalálni az immár zöldre váltó jelzést, ami a Krížna poľana nyeregig lesz útitársunk. Elhagyva az utolsó házakat egy kis kaszálóra értünk, ahol Laci mondta, hogy nyomjam meg ezt a 2 kilis szakaszt a főcsúcsig. Tetszett az ötlet, nagyobb tempóra kapcsoltam, a pulzust fel is dobta 160 felé az átlagosan 20,6%-os kaptató. Strava szakaszt sejtettünk itt, ez később be is igazolódott (sikerült egy negyedik helyet megcsípni, a Milata tesók közül Paskalt sikerült is megelőzni 😁, Patrik a csúcstartó). A nyeregtől ismét a kilankuló sárga jelzésen haladva kocoghatóvá vált a terep, majd egy erős balost követően jöhetett a jelzés nélküli ösvény fel a csúcsra. Egy utolsó emelkedőt leküzdve a havas-jeges ösvényen végre felértem a hegység legmagasabb pontjára (40/117 hegység ✅) a Szarvas-hegy (Jelení vrch) 947 méter magas csúcsára. Innen csak dél felé mutatkozott volna panoráma, ha nem felhősödött volna be az idő. Sebaj, az se volt rossz látvány, ahogy a hegyek küzdöttek a felhőkkel. Míg vártam a többieket kerestem a csúcskőt, vagy táblát de csak egy rozsdás háromszögelési oszlopot találtam. Mire mindenki felért a szeles idő miatt jobbnak láttuk megkezdeni az ereszkedést, hogy meg ne fázzunk. Elérve a csúcs szélén álló adótoronyhoz Gömör felé megkapó látványban volt részünk, a szomszédos Rozsnyói-hegység és a Karszt nyugati hegyei küzdöttek a felhőkkel.

kilátás a Szarvas-hegyről

Innentől fogva szinte végig hóban futhattunk a fennsík sajátos mikroklímájának köszönhetően. Mivel a magasabb Mátra és Bükk hómentesek, úgy gondoltam itt is elolvadt a hó. Ennek a tévedésnek most örültem, mert jól eső érzés volt a havon futni (igaz néha jeges, néha süppedékes volt). Elértük időközben az alpesi hangulatú Ájfalucskai-nyerget (Hačavské sedlo) és a Vízben szegény rétet (Bezvody) a kék jelzésen. Visszatekintve még látszódott a Szarvas-hegy gyephavasi jelegű nyugati oldala.

alpesi hangulatú kaszálókon

Sűrűbbé, nehezebben járható vált az ösvény. Sok helyen még a lábnyomokat se találtuk meg a fagyos hóban. Keresztezve a piros kerékpáros jelzést meredekké vált ösvényünk, szerencsére a hónak köszönhetően most egész jól tapad, így gyorsan leértünk a Szádelői-völgy dózerútjára. Maradva a kék jelzésen igyekeztünk futótempóra váltani Lacival. Mivel mindketten éhesek voltunk kíváncsian vártuk a Szádelői-kunyhó nyitva lesz-e. A jeges dózerúton nem tudtunk “száguldani”, csak épségben akartunk megérkezni a menedékházhoz. Elérve a ház bekötőútjára sikerült a tükörjégen esni, szerencsére csak a karom húzódott meg. Jó 5 perc várakozás után Pisti és Ati is megérkezett, ők azonban nem akartak enni, elindultak a kocsi irányában. A házikó nyitva volt, a félórás pihenő alatt ettünk egy tál finom kolbászos-babos levest, amit kofolával és csapolt sörrel öblítettünk le. Nem volt kellemes elindulni teli hassal a jó meleg menedékházból, nem tehettünk mást hiszen a kocsi nem lesz közelebb másként 🤷🏻‍♂️ Jó 4 km választott el a céltól, a szurdok legszebb, leglátványosabb része. Óvatos tempóban kezdtünk először futni, vagyis inkább csúszkálni a jeges-havas dózerúton. Laci vitte a tempót, én néha megálltam fotózkodni és gyönyörködni a hasadékban.

a vadregényes Szádelői-völgy

a 105 méter magas Cukorsüveg hegy, a hasadék legismertebb sziklaformációja

Ezt a szakaszt már ismertem, de nem lehet megunni a látványt. 2 kilométerrel a vége előtt az állandó fotózgatás miatt szem elől tévesztettem Lacit, így elkezdtem komolyabb tempót futni. Az utolsó kilométereket 4:00 perc körüli tempóban futottam, azonban így se tudtam őt utolérni csak a falu közepén. A kocsihoz érve rövid nyújtás és telefonálás után útnak is tudtunk indulni hazafelé egy igazán változatos futást követően 🙂
összegezve: 26 km - 1.264 méter szint 4:46 óra alatt