Palipista 100 (2022. október 15-16.)

Október közepe…a levelek már sárgulnak, ezerféle színben pompázik az erdő, mit csinál egy magamhoz hasonló ember? Persze, hogy futni indul a hegyekbe, hiszen az egész év egyik legszebb időszaka ez. Lacit 1,5 éve győzködöm, hogy az októberi Palipista “meglátod milyen csudajó”. A 2 évvel ezelőtti fájós teljesítés hagyott bennem némi revans vágyat így itt volt az alkalom “visszavágni”.

Csendes péntek délután hárman ültünk be Futó Geri kocsijába: Laci mellett egy böszörményi túratárs Éva csatlakozott be negyediknek. Úgy terveztük, hogy a Zemplén Kalandparkban alszunk meg előtte, hogy ne kelljen túl korán kelni szombat reggel. Szombaton hajnalban szerencsére enyhébb idő fogadott mint, amire számítottunk így a tervezett felszerelés elégnek bizonyult. Megérkezésünk után rögtön le is adtuk a gondosan előkészített depós cuccokat (némi frissítés és meleg ruházat volt benne éjjelre), majd beálltunk a rajtoltatós sorba. Mivel mi kinyomtattuk előre a személyes itinerünket ezért hamarabb sorra kerültünk. 7:13-kor el is indultunk a hosszú utazásunkra. Csatlakozott hozzánk Laci ismerőse Füleki Robi is, aki már régi motorosnak számít ebben a sportban. A kezdeti aszfaltutat elhagyva rögtön emelkedni kezdett a jelzetlen de kiszalagozott ösvényünk a Várhegy felé. Ahogy emelkedtünka meredek kaptatón, úgy mentünk bele a párába is. Mire felértünk Sátoraljaújhely felé magasodó Várhegyre szerencsénkre a felhők felé kerültünk 😍

a Várhegy ködpaplanban

Az idei évem egyik legkülönlegesebb látványa tárult elém: a felhőkből csak a magasabb hegyek kandikáltak ki (Magas-hegy, Tokaji-hegy pl) az alattunk elterülő Bodrogköz szemérmesen elbújt a felhők alatt.

A látvánnyal feltöltve gyorsan teltek a kilométerek a hullámzó terepen. Rövid lejtmenet, majd ugyanilyen rövid emelkedők jellemezték az első ellenőrzőpontig a tájat. Megérkeztünk a Rákóczi-fához, azonban check point sehol. Bőszen elkezdtünk hahózni az erdő felé, hátha csak elkószált emberünk, de kiderült, hogy sehol senki. Semmi baj, ha kiderül, hogy mégis volt valaki akkor is tudjuk bizonyítani itt jártunkat. Kellemes erdei úton haladtunk az országos kék jelzésen, hárman kiválóan elszórakoztattuk egymást a jobbnál jobb vicceinkkel 😅 Ez a rész inkább hasonlított egy kiránduláshoz, mint futáshoz pedig a tempónk ez utóbbinak felelt meg. Kiérve egy széles rétre megint a ködben találtuk magunkat. Nagyon hangulatos volt a sejtelmes ködbe burkolózó táj.

ködbe burkolózó rét Makkoshotyka előtt

Innen már tudtam, hogy Makkoshotyka már nagyon közel van, amit már nagyon vártunk, hiszen frissítőpontként szolgált. Gyorsan le is ereszkedtünk az iskola udvarára, ahol már várt minket a finom zsíros deszka 😋Olyan jól esett, hogy rögtön 2 szeletet el is pusztítottam. Közben az udvaron kíváncsi gyerekszemek vizsgáltak minket, jaa igen ez a szombat nem csak a Palipista miatt volt különleges, hanem mert munkanap  és iskola volt. Gyors töltekezést követően folytattuk a menetelésünket az innen alig 3 kilire található Hercegkútig. Kikanyarodva Makkoshotykáról tudtam, hogy egy szántás szélén vezet majd az ösvény, tavaly borzasztóan sáros volt, tartottam tőle most is, azonban most még teljesen jó állapotban volt. Volt még egy “cinkes” rész, a patakátkelés a beszakadt híd alatt, erre felkészítettem lelkileg Lacit, hogy ez elég botrányos volt tavaly és tavalyelőtt is. Ránk mosolygott a szerencse mert jó 20-30 méterre délre elterelték az utat a szalagokkal, ha nem is hídon de sokkal könnyebb volt az átkelés mint a híd alatt/mellett. Az üde zöld focipálya mellett gyorsan be is kocogtunk a takaros pincéiről híres Hercegkútra (UNESCO világörökségi helyszín a Kőporosi-pincesor). Csábított minket 1-2 borospince nekünk azonban még jelenésünk volt pár helyen 😀 Elérve a MűvHáz udvarát ellenőrző és frissítőpont. Gyorsan kézbe kaptam egy szelet vastag tésztájú házi pizzát, ami később rossz döntésnek bizonyult mert kicsit megülte a hasam.

Komlóskáig 6 kili 300 méter szinttel volt a menü. Szőlők között gyorsan emelkedtünk az erdő felé a monotonnak ható úton. Az egyhangúságot megtörte legalább 1-2 megtermett birsalmafa az út mentén. Egy kisebb rétre érve végre lejteni kezdett a piros jelzésű út, ami kisebb kitérőket leszámítva egészen Telkibányáig hű társunk lesz. A lejtőket megfutottuk, ami nagyon jól esett, hiszen az enyhe hasfájásom is elmúlt már. A jó kedvet fokozta a kilátás is Komlóskára és környező hegyekre. Körülöttünk mindenhol hegyek voltak, mondtam is Lacinak, hogy a következő ellenőrzőpont a Pusztavár is ott figyel minket. Megunhatatlan az őszi erdő változatossága, sárga, rozsdavörös, zöld és néha vörös felváltva.

Komlóska előtt

Tényleg érdemes ilyenkor menni. Beérve a kis ruszin eredetű faluba rövid ideig aszfalton is futottunk, majd jöhetett a jó 2 kilis 260 szintet tartalmazó emelkedő fel a Pusztavárba. Az egész túra egyik legizmosabb emelkedője várt ránk, de nem volt mit tenni…menni kellett. Felérve jutalmul körpanoráma fogadott minket.

ilyen panoráma fogadott minket Pusztavárnál

Az ellenőrzőponton lévő 2 srácot nagyon irigyeltük: kellemes napfény, kényelmes szék és hideg sörrel ütötték el az időt. Sokan cseréltünk volna velük. 4 kili és frissítőpont, addig azonban le is kell ereszkedni Erdőhorvátig valahogy, nem is akárhogy: jelzetlen de szalagozott ösvényen kell lecsapatni a köves avarban, ami nem tartozik a kedvenc “versenyszámaim” közé. A téli 5 peaks of Mátra rutinja itt nagyon jól jött, egyre jobban átlendülök ezeken a “nem szeretem” szakaszokon. Dózerutat elérve immár kényelmesebb futásra válthattunk, majd enyhén lejtős aszfaltút következett be a faluba. Kocsma melletti padokon várt minket a terülj-terülj asztalkám. 30 kili és 1250 méter szint a zsákunkban.

Gyors frissítést követően a következő célpont a majdnem 12 kilire (650 méter szinttel) található regéci vár. Nagyrészt unalmasabb erdei szakaszok vártak ránk, a jó társaság miatt azonban ez is gyorsabban telt és a tempónk is nagyon jó volt. Célunk az volt, hogy a 61 kilinél található Telkibányát még világosban érjük el. Ehhez igazítottuk a tempót is, ami kiváló igazodási pont volt az erőnk beosztásánál. Mivel nagyrészt felfelé vitt az utunk így mi is legtöbbször sétálva mentünk. Ahol kicsit laposabb volt vagy lejtett ott kocogtunk. Elérve a vár alatti dózerutat feltűnt a másnapi Panoráma Trail szalagjai is. Ajjaj, tavaly az utolsó kanyart az ő felfestésük miatt néztem be 😀 Sebaj, itt vannak még ketten rajtam kívül gondoltam magamban. Magát a várat egy rövid, de igen meredek kaptatón lehet elérni. A lefelé jövő sporttársak már előre figyelmeztettek, hogy a frissítőpont a vár bejáratánál lesz. Így is lett, a vár pénztára előtti padokon Gézáék már vártak minket. Jól esett leülni kicsit és falatozni. Laci addig tudott venni kólát a büfében. Ekkor ért be Tarnai Máté, aki kicsit ziláltan de nagyon elszántan nyilatkozott az elmúlt 1 óra 44 percéről 😀 Jó 10 perccel csinálta meg gyorsabban ezt a szakaszt, ami azért is figyelemre méltó, mert ő maximum a lejtőket futja meg. Furcsán hangzik, de nagyon jól és gyorsan tud sétálni, ami ilyen hosszú távon elengedhetetlen (le is hagyott minket).

Felfrissülve új lendülettel vágtunk neki a következő tizesnek. Gyorsan le is zúgtunk Regécre, majd ugyanilyen lendülettel ki a faluból. Elhagyva a csendes falut visszatekintve még láthattuk a hegy tetején büszkén trónoló ősi Rákóczi fészket, a regéci várat.

a regéci vár

ilyen szép tisztáson futni is kellemesebb

Ismét “emelkedett” lett a hangulat: Fehér-kútig 5,8 kili és 310 méter szint várt ránk. Robival ezer fokon égtünk, Lacin ekkor vettem észre, hogy mintha kisebb holtponton lenne ezért igyekeztem bíztatni. Jól is esett neki, amikor mondtam, hogy egyre közelebb a frissítőpont. Egy velős susnyás falat leküzdve végre az ösvény is laposabbá vált, sőt kisvártatva lejteni kezdett, aminek mindhárman nagyon örültünk. Elérve a beszédes nevű Medvemarás kanyart elérhető közelségbe került a Fehér-kút. Szuper, 50 km 2260 méter szinttel már kész van, mindez a tervezett időnkön belül. Jóleső érzés volt megint frissíteni, feltölteni készleteinket. Innen egy utolsó nekirugaszkodással jön a nagyszerű panorámájáról híres Sólyomkő. 100 méter szintet leküzdve jött is a vulkáni működést bizonyító sziklaformáció, melynek tetejéről kinyílt a terep Abaúj és a Hernád-völgye felé.

a nap utolsó kilátópontja a Sólyom-kő

2 éve ez volt az a pont ahol a lámpánkat fel kellett kapcsolni. Most jó 2 órával jártunk korábban. Miután kigyönyörködtük magunkat folytattuk az utunkat Telkibánya felé. Egy széldöntéses helyen értük el az egész túránk legmagasabb pontját a Téglás-kő mellett a 740 métert. Innentől nagyrészt lejtett az utunk Telkibánya felé. Elérve egy fakidőléses helyet kerülgetni kellett a fákat, emiatt legalább volt kilátásunk észak felé a Kassai-medencére (tájképet erősen rombolja a nagyidai vasmű - kassai azovstal - ormótlan építményei). Elhaladva a középkori várrom az Amadé vár romjai mellett azon tűnődtünk vajon hogy tudták eleink felhordani az építőanyagot a hegy tetejére 😀 ez nem ma fog kiderülni, viszont az igen, hogy letudunk-e épségben érkezni a meredek (z)avarosban. A faleveleken csúszkálással és a női felmenők emlegetésével a válasz az igen lett. Elérve egy erdészeti utat sokkal kényelmesebbé vált a haladásunk. Robi kezdte fájlalni a derekát, ami elmondása szerint nem játék, mert ha “beáll” akkor “kiáll”. Eleve a hatvanasra nevezett be, nem mert kockáztatni a százassal. Tavaly óta sokat takarítottak az ösvényen így jóval kevesebb fa illetve susnya állta utunkat. Kellemes tempóban elértük az erdő mélyén megbújó Pálos kolostorromjait. Meg se álltunk, azzal a lendülettel folytattuk az ereszkedést. 4 km hiányzott csak Telkibányáig, ebből az utolsó kilométer már a faluban. Alig 1 km-re a falu előtt egy sunyi kaptató fogadott minket. Nem igazán hiányzott ez egyikünknek sem, de nem volt mit tenni. Leküzdve az emelkedőt már a távolban a civilizáció hangjait véltük felfedezni. Nem csak képzelődtünk, elértük a falu feletti temetőt. Nagy örömmel töltött el minket az a tény, hogy még világosban beértünk. 1 km kocogást követően elértünk ahhoz a bűvös kanyarhoz, ami tavaly megkavart engem. Most nagyon koncentráltam nehogy benézzem megint 😅 Alig telt el száz méter már bent is voltunk a Palipista házban a depó ponton.

Már előre elterveztem mit fogok a ponton csinálni, nem akartam vesztegetni az időt. Elsőként gyorsan az órát töltőre tettem, hogy kibírja az estét, másodikként gyorsan átöltöztem az esti ruhámba, harmadik feladatként ettem egy kis finom levest. Csak magamra koncentráltam, amíg kész nem lettem. 20 perc alatt végeztem mindennel majd Lacit és Robit kezdtem faggatni hogy vannak. Robi azt mondta, hogy ő ezzel már elégedett, nem mer kockáztatni és kiszáll, amit meg is tudtam érteni. Laci fáradtnak tűnt, de mondta, hogy az átöltözés és pihenés sokat fog segíteni neki. Milyen igaza lett! Végül 45 percet töltöttünk a Palipista házban de egyáltalán nem bántam, mert mindketten úgy vágtunk neki az éjszakának, mint akik most kezdték az egészet.

Felfrissülve és ami a legfontosabb fejben összeszedetten indultunk neki a maradék 46 kilinek. Pár száz méter után elhagytuk a falut és jöhetett a fejlámpás haladás. 2 éve alig értem ki a faluból, kezdődött a kálváriám a hasfájás. Most ennek nyoma sem volt. Megbeszéltük, hogy takarékossági okok miatt ahol a terep engedi ott egymás mellett haladunk egy fejlámpa fényével. Az “erdei rezsicsökkentés” sokáig működött is, mígnem elkezdtünk futni és a futás nagyobb fényerőt kívánt. Az első 2 órában nagyrészt Laci fejlámpája üzemelt, emiatt alig volt felkapcsolva a fejlámpám, aminek később még lesz jelentőssége. Az Ósva-patak hangulatos völgyében haladva most volt erőm megvizsgálni a lámpa fényében a híres perlit tornyokat, 2 éve se kedvem se erőm nem volt ehhez. Elhagyva a tornyokat unalmasabbá vált az ösvényünk. Igaz enyhén emelkedett az út viszont beakartuk osztani az erőnket, csak ott kocogtunk ahol sík vagy majdnem sík volt az út.

Borzasztó lassan teltek a kilométerek az unalmasnak tűnő erdészeti úton. Szép tiszta volt az ég, a csillagok szépen ragyogtak felénk ezt nézve próbáltuk elütni az időt. A Rostallói elágazásnál végre elértük a kék jelzést, igenám, de az ösvény is meredekebbé vált. A végtelenül csendes éjszakában feltámadt a szél, amit azért nem bántam mert kicsit hűtött a felfelé cammogásban. Rövidke lejtőt követően elérkeztünk a Nagy Péter mennykőhöz vezető elágazáshoz. Alig tértünk le a kékről a rét szélén egy dzsip mellett fogadott minket a pontőr (2 éve a hegycsúcson volt), a sűrű erdőben botladozva értük el a kilátópontot, azonban megérte, mivel az esti Hegyközre szép kilátásunk volt, valamint a Hold a szokásosnál sokkal nagyobb volt és vöröses színben úszott (csak ezért megérte feljönni ide).

Visszabotladozva a kényelmes kék jelzésre jól esően tudatosult bennünk, hogy már túl vagyunk 75 kilométeren és 3150 méter szinten. Innen 2,6 km lejtő István-kútig ahol elemózsiával várnak minket. Jóleső futás vette kezdetét, a sűrű erdőben a fejlámpámat immáron végérvényesen bekapcsolva hagytam. A szél is alábbhagyott, mondtam is Lacinak, hogy itt van olyan rész ahol tökéletes lehet a csend. Kis időre abbahagytuk a futást és megálltunk “fülelni”. Valóban az volt: teljes szélcsend, se emberi, se állati hangok, mintha egy másik bolygón lennénk. Túl sokáig nem akartunk maradni, mert már mindketten éhesek voltunk a friss falatokra. Rövid letérővel elértük a 77,5 km-nél található ellenőrző- és frissítőpontot az István-kutat, ahol tábortűz mellett melegedtek többen is. Megint csak jó volt leülni és melegedni kicsit a tűz mellett. Kezembe vettem egy zsíros deszkát és falatozni kezdtem. Eddig a hasammal semmi gond volt, leszámítva Hercegkút után a pizzával. Most a zsíros kenyér valahogy nem esett már olyan jól a végén.

Kocogó tempóban értük el a 80. kilométert, ahol a hasam elkezdett fájni. Szuper, ezt se úszom meg… Nagyhutáig a következő pontig még 10 kilométer, addig kellene valahogy kibírni, utána már 5-7 kilométerenként jön a következő település. Kitérő a Kerek-kő felé visszafelé egy igen susnyás (mostmár) jelzetlen szakasz. 2 éve még megvolt a jelzés, idén ez vagy le volt festve vagy át volt húzva. Az eddig jól szalagozott útról elmaradtak a szalagok is…Pompás, már csak ez hiányzott 😀 Nagy Péter mennykőig nagyon jól volt szalagozva, nem is nagyon lehetett eltévedni, viszont utána már sajnos elmaradtak azok a bizonyos piros-fehér jelek. Nagy nehezen visszataláltunk a kékre és a kényelmes dózerútra. Lejtőssé vált utunk, amit a hasam miatt nem igazán tudtam értékelni, mert a futás miatt rázkódott a gyomrom. Haladni kellett, mert ez egy könnyebb szakasz fizikailag. Ezen a szakaszon egyértelműen Laci vitte a tempót, magamban ez csak séta lett volna. Próbálkoztam mindennel de a fájás nem maradt abba. Gerendás-rét, Eszkála-rét, most ezeknek nem tudtam örülni, csak annak, hogy közeledünk Nagyhuta felé. Kínomban a falu előtt pár kilométerrel azt találtam ki, hogy jó akkor meghánytatom magam lesz ami lesz. Ebből csak a köpködő kobra effekt vált valóra, viszont érezhetően jobb lett a hasamnak (rókakoma ezúttal elmaradt). A Repka-völgyben leereszkedve a dzsindzsássá váló kék négyzet jelzésen jobb hangulatban értünk be Nagyhutára.

A frissítőpont szokatlanul szegényes volt kivételesen, amit Lacival bántunk is. Próbáltam egy feles pálinkát tarhálni, hogy a hasam “beindítsam, de sajnos az se volt. Csak egy pohár sör, amit a gazdája hagyott ott 5 perce. Kínomban jól meghúztam és szerencsére jó hatással volt a gyomromra. Na akkor már indulhatunk is tovább, pont éjfélt “ütött az óra” 5 kili Vágáshuta 130 méter szinttel. Nem sok de fáradtan nem esik jól. Sunyi emelkedő, gonosz lejtő majd unalmas emelkedő a műúton. A műútig ki is tartott a sör jótékony hatása. Az aszfalton megint sikerült egy kisebb ködfoltba belemenni. A lámpák fényénél sejtelmesen hatott a pára. Beérve a kis tót faluba egy filagória alatt várt minket a terülj-terülj asztalkám. 95,3 km 3590 méter szint pipa. Maradt 12 km.

A pontőrhöz az első kérdésem az volt, hogy van-e pálinkája. Szerencsére volt, jóféle tót cseresznye pálinka, mégpedig Gazdasszony cseresznyéje. Jó nagyot kortyoltam belőle és egyből éreztem ahogy a hasam életre kelt. Jóízűt falatoztam, majd indultunk is útnak. Megálltam még a faluban cipőt kötni és szedelőzködni, ami elmaradt a ponton. Smaragdvölgy innen 7 km, benne egy 200 méteres mászással. Hogy Lacit utolérjem futottam felfelé, ez meglepően jól esett. Meg is jegyezte, hogy a lábam az rendben van. Belül is így éreztem, ez örömmel töltött el. Nagy nehezen elérve a Cseréptavat engedett a szorításából a hegy. Lankásabbá vált az út. Jobbra tekintve már látszott az újhelyi Magas-hegy kivilágított tornya is. Innentől az óránkat kezdtük el nagyon figyelni, vajon mikor érjük el a 100 km-t. Eljött ez a pillanat is, aminek mindketten tudtunk még örülni. A pálinka jótékony hatása nálam kb eddig tartott, de innen már nem volt messze a cél. Smaragdvölgy előtt nem sokkal rácsatlakoztunk 2 sporttársra, akikkel egész túrán egymást “előzgettük”. Nem kellett volna, mert egy kanyart nagyon benéztek és egy meredek jelzetlen úton kezdtek felfelé menni…Hirtelen megálltak előttem. Kérdeztem, hogy mi az? Mondta, hogy előttünk van egy állat, ami nem szarvas. Melléjük értem és láttam 2 világító szempárt fentebb, mint ahogy mi voltunk. Az állat meredten figyelt minket, tényleg nem lehet az mert alacsonyabban van a teste, mint a patásoknak szokott lenni. Mondtam, hogy egyszerre kapcsoljuk fel max fényerőre a fejlámpákat aztán hátha látjuk. Hoppá…ez egy farkas 🐺...tisztán látszott a fényárban. Továbbra is meredten figyelt bennünket, majd eltűnt a sűrű erdőben. Pompás, pár kilométerrel korábban egy másik "ragadozó" (alias róka) segített volna, nem gondoltam, hogy helyette egy farkas fog jönni 😂😂 Észrevettük, hogy letértünk az útról és elkezdtük keresni a szalagokat. Laci itt kivételesen lemaradt rólam, alig talált meg az erdőben. Ki is égett emiatt, mert az eltévedésnek is köszönhetően nem lesz meg a 20 óra alatti teljesítés. Lebotorkáltunk az utolsó ellenőrzőponthoz, rövid frissítés, majd ugyanilyen rövid szitkozódás az eltévedés miatt és már azon vettük észre magunkat, hogy a tó mellett kocogunk.

Beérve Rudabányácskára pár kanyar után jöhetett az utolsó tánc, vagyis a Vörös-nyereg meghódítása. Alapvetően ez a 3 km 250 méter szinttel nem számítana jelentős emelkedőnek, azonban 100 km felett már minden méter emelkedő fájdalmasan lassan telik. Még mielőtt felértünk a nyeregbe elkezdett Laci fejlámpája villogni…le fog merülni…Szuper, a lejtős szakaszokra kellene még fény, mert elég csiki-csuki részek vannak arrafelé. A max fényerő miatt merült le, így jobb híján telefonnal világított és jött utánam, ahogy tudott. Örökkévalóságnak tűnt mire elértük a nyerget. Innen 1,6 km maradt a célig, nem sok lenne ha nem lenne susnyásabb-technikásabb az ösvény. 1 km, elértünk egy aszfaltutat. Ösvény és jelzés sehol…Sikerült egy kanyart benézni és egy unalmas saras dózerútra kellett volna menni. Mire felértünk a tetejére az én fejlámpám is elkezdett villogni…ne már… Ez is megadja magát? Azonnal energiatakarékos mód, maradt 500 méter kb és a hírhedt andezit lépcsősor.

Susnyás szűk ösvényen trappoltunk, lelkileg felkészülve a lépcsőkre. A távolság alig akart csökkenni. Végre a lépcsősor tetején találtuk magunkat. Ereszkedés közben megint úgy mentünk, mint akik tojáshéjakon lépkednének. Lépcsősor alján Laci már nagyon kiakadt, nekem se tetszett ez a rész nem tagadom. Éppen azt kezdte hangosan mondogatni, hogy ő soha többet nem jön erre amikor mondtam neki: Laci bent vagyunk!! Nem kellett most a kerítés mellett megkerülni, mint 2 éve így hirtelen a Kovács-villa udvarán találtuk magunkat! Ez az, most már csak a pecsételő pontot kell megtalálni és megcsináltuk. Fél perc múlva a villa egyik oldalsó szárnyában már boldogan csippanthatták le itinerünket. Kijelenthetjük, hogy megcsináltuk! Századosok lettünk, Laci először, én másodjára. Hivatalos időnk 20 óra 36 illetve 20 óra 37 perc, ezalatt 107,4 km tettünk meg 4100 méter szinttel. Ez jó mulatság, férfi munka volt! 😊