Gömör gyönyör 4. nap - Gömör-Tornai Karszt (2022. december 29.)

Eljött az év utolsó terepfutása, ráadásul egy olyan tájon, ami nagyon kedves a szívemnek. Aggteleki-karszt, sokan jártak már ott, még többen hallottak is róla, azonban maga az elnevezés helytelen. A helyesebb elnevezés a Gömör-Tornai Karszt, ami sokkal jobban fedi a hegység földrajzi-néprajzi elhelyezkedését, mint a politikait, hiszen egyetlen hegység sem áll meg holmi államhatárnál.

Szádelői-völgy bejárata

Kihasználva az államigazgatási szünetet a két ünnep között céloztuk meg negyedmagammal a Karszt legmagasabb hegyének becserkészését felfűzve a szűkebb környék látnivalóival. Útitársam ezúttal a Vihorlátos Kárpát Kaland alatt megismert Pisti, a szeptemberi gömöri kalandok után a térség szakértőjévé avanzsált Réla Ati és már-már állandó kispajtásom Laci, akit másodjára tudtam “elcsábítani” Kárpát Kalandra. A jó társaság tehát most is adott volt.
Szádelőn pakoltunk le a kocsival, innen indultunk neki a tervezett karikánknak. Már a parkoló is nagyon festői helyen volt, közvetlenül az ikonikus Szádelői-völgy bejáratánál feküdt. Pisti meg is jegyezte, hogy mennyire hasonlít a Tordai-hasadékra, ami nem is véletlen, hiszen keletkezésük is hasonlóan alakult: az évezredek során egy vízfolyás (jelenesetben a Szár-patak) szépen átfúrta magát a mészkő sziklákon, az így kialakult barlang pedig idővel beszakadt és a kis patak szorgos munkával tovább szélesítette-mélyítette útját a hasadékban. Mi azonban elsőként nem a hasadék felé vettük az irányt, hanem felkapaszkodtunk a zöld tanösvény jelzésen a Szádelői-fennsíkra. Az emelkedő erősen bekezdett: 1,5 kili átlagosan 20,5% meredekségű kaptatóval. A szuszogós léptek súlyán szerencsére könnyített az időről-időre felbukkanó nagyszerű kilátások a szerpentinről a Tornai-medencére és a jelenlegi államhatárt jelentő Alsó-hegyre. Felérve a fennsíkra mintha egy másik hegységbe léptünk volna, elkapott minket a magashegyi érzés: törpefenyvesek, borókabokrok között vezetett a hangulatosan kanyargó szűk kék jezésű ösvény.

ligetes fenyvesek a Szádelői-fennsíkon

Ilyen terep jellemzően 1500 méter magasság felett van a Kárpátokban. Az egyik kanyarban végre felbukkant futásunk első látványossága a romjaiban is nagyszerű Tornai vár, amint büszkén strázsált a Tornai-medence felett, őrködve a vidék rendje felett. 2 kilire volt a vár, ami nem sok látszólag, ekkor azonban újabb hegységbe “csöppentünk”. A ligetes fennsíkot felváltotta a végtelen mennyiségű és kiterjedésű ördögszántás vagy karrmező. Az “ösvény” innentől a várig bokaforgató (ám rendkívül látványos) mészkősziklák között kanyargott, a futótempót nyugodtan elfelejthettük, úgy mentünk, mint akik tojáshéjakon lépkedtek. Mivel nem siettünk sehova,nem is kockáztattuk meg a nagyobb tempó miatti sérülést.

ördögszántás a fennsíkon

távolban a Tornai vár

Az ormótlan 400 kV-os távvezeték alatt elhaladva vált egyértelművé az, hogy ezen a kis oldalgerincen végig kell battyogni. 6 évvel ezelőtt ezen a szakaszon már voltam, viszont akkor tejköd volt, így nem is érzékeltem annyira nehéznek a terepet (jellemző adalék az akkori decemberi ködre, hogy onnét tudtam, hogy felértem a várhoz, hogy belerúgtam az egyik várfal maradványba és átestem rajta, illetve egyik túratársunk kutyáját mint a viccben meg kellett fordítani mert rossz irányba ugatva kereste gazdáját kétségbeesetten 😂). Elérve a vár alatti nyeregbe végre magunk mögött tudhattuk a technikás csiki-csuki szakaszt. Egy szélesebb ösvényen felkapaszkodva kisebb nyomvájút fedeztem fel, ezt valószínűleg a várba igyekvő szekerek koptathatták ki az évszázadok során. Felérve a várba csodás kilátás fogadott a környékre: a Tornai-medence és a Bódva-völgye, az Áji-völgy és a Szádelői-fennsík mind megmutatta magát.

kilátás a várból

A várat lelkes önkénteseknek hála folyamatosan építgetik újjá apánként, ezt a várudvaron hagyott felállványozott falak és építési anyag is bizonyította. A vár jelentőségét mutatja, hogy az egykori Torna vármegyét innen igazgatták (ez lett később a kassai központú Abaúj-Torna vármegye).

a romjaiban is fenséges Tornai vár

Kezdtünk kihűlni, jobbnak láttuk elindulni lefelé Áj irányába. A vár alatti nyereg után rácsatlakoztunk a sárga sáv jelzésre, mely jelzséfestés búvópatakként hol teljesen eltűnt, hol ismét előbukkant a sűrű, alig járt erdőben. A bedőlt fákkal és gallyakkal nehezített akadálypályán ha lassabban is mint terveztük, de ismét futósabbá vált a tempó. Beérve a Szádelőhöz hasonlóan magyar többségű Ájba rövid frissítést követően nekiveselkedtünk a nap legnagyobb emelkedőjének, feljutni az Áji-völgyön keresztül a főcsúcsra a Szarvas-hegy 947 méter magas csúcsára. Kiérve a takaros faluból a műúton kezdődhetett is a móka, rögtön 10%-os emelkedő a frissen aszfaltozott úton. Alig léptünk párat egy tájékoztató tábla már jelezte is, hogy elértük az Alsó-áji vízésést. Rövid fotózkodást követően ismét az aszfaltot koptattam, de pár száz méter után ismét rövidke kitérő következett az Áji-vízesések felé. Ide már egyedül mentem, a többiek maradtak a műúton és Ájfalucska felé haladtak tovább.

Áji-vízesés

Alsó-áji vízesés

Visszaérve az útra magasabb fokozatba kapcsoltam, hogy utolérhessem a fiúkat. Jó kis erősítő gyakorlat a felfelé futás 😀 Még jóval a falu előtt sikerült behozni a lemaradást, pihenés helyett ismét egy 10%-os szakasz lett a jutalmam 😀 amit hol sétálva, hol belekocogva teljesítettünk. Elérve Ájfalucska első házait egy havas hegyoldalban szánkózó gyerekekre lettünk figyelmesek, az elzárt völgyben és faluban érezhetően hűvösebb levegő uralkodott hiába nem voltunk olyan magasan, ezért is maradhatott meg jobban a hó. A falut eredetileg német bányászok alapították, mint oly sok környező települést, később ruszinok telepedtek le a képeslapra kívánkozó archaikus faluba, akik mára erősen eltótosodtak. Rövid kavarodást követően sikerült megtalálni az immár zöldre váltó jelzést, ami a Krížna poľana nyeregig lesz útitársunk. Elhagyva az utolsó házakat egy kis kaszálóra értünk, ahol Laci mondta, hogy nyomjam meg ezt a 2 kilis szakaszt a főcsúcsig. Tetszett az ötlet, nagyobb tempóra kapcsoltam, a pulzust fel is dobta 160 felé az átlagosan 20,6%-os kaptató. Strava szakaszt sejtettünk itt, ez később be is igazolódott (sikerült egy negyedik helyet megcsípni, a Milata tesók közül Paskalt sikerült is megelőzni 😁, Patrik a csúcstartó). A nyeregtől ismét a kilankuló sárga jelzésen haladva kocoghatóvá vált a terep, majd egy erős balost követően jöhetett a jelzés nélküli ösvény fel a csúcsra. Egy utolsó emelkedőt leküzdve a havas-jeges ösvényen végre felértem a hegység legmagasabb pontjára (40/117 hegység ✅) a Szarvas-hegy (Jelení vrch) 947 méter magas csúcsára. Innen csak dél felé mutatkozott volna panoráma, ha nem felhősödött volna be az idő. Sebaj, az se volt rossz látvány, ahogy a hegyek küzdöttek a felhőkkel. Míg vártam a többieket kerestem a csúcskőt, vagy táblát de csak egy rozsdás háromszögelési oszlopot találtam. Mire mindenki felért a szeles idő miatt jobbnak láttuk megkezdeni az ereszkedést, hogy meg ne fázzunk. Elérve a csúcs szélén álló adótoronyhoz Gömör felé megkapó látványban volt részünk, a szomszédos Rozsnyói-hegység és a Karszt nyugati hegyei küzdöttek a felhőkkel.

kilátás a Szarvas-hegyről

Innentől fogva szinte végig hóban futhattunk a fennsík sajátos mikroklímájának köszönhetően. Mivel a magasabb Mátra és Bükk hómentesek, úgy gondoltam itt is elolvadt a hó. Ennek a tévedésnek most örültem, mert jól eső érzés volt a havon futni (igaz néha jeges, néha süppedékes volt). Elértük időközben az alpesi hangulatú Ájfalucskai-nyerget (Hačavské sedlo) és a Vízben szegény rétet (Bezvody) a kék jelzésen. Visszatekintve még látszódott a Szarvas-hegy gyephavasi jelegű nyugati oldala.

alpesi hangulatú kaszálókon

Sűrűbbé, nehezebben járható vált az ösvény. Sok helyen még a lábnyomokat se találtuk meg a fagyos hóban. Keresztezve a piros kerékpáros jelzést meredekké vált ösvényünk, szerencsére a hónak köszönhetően most egész jól tapad, így gyorsan leértünk a Szádelői-völgy dózerútjára. Maradva a kék jelzésen igyekeztünk futótempóra váltani Lacival. Mivel mindketten éhesek voltunk kíváncsian vártuk a Szádelői-kunyhó nyitva lesz-e. A jeges dózerúton nem tudtunk “száguldani”, csak épségben akartunk megérkezni a menedékházhoz. Elérve a ház bekötőútjára sikerült a tükörjégen esni, szerencsére csak a karom húzódott meg. Jó 5 perc várakozás után Pisti és Ati is megérkezett, ők azonban nem akartak enni, elindultak a kocsi irányában. A házikó nyitva volt, a félórás pihenő alatt ettünk egy tál finom kolbászos-babos levest, amit kofolával és csapolt sörrel öblítettünk le. Nem volt kellemes elindulni teli hassal a jó meleg menedékházból, nem tehettünk mást hiszen a kocsi nem lesz közelebb másként 🤷🏻‍♂️ Jó 4 km választott el a céltól, a szurdok legszebb, leglátványosabb része. Óvatos tempóban kezdtünk először futni, vagyis inkább csúszkálni a jeges-havas dózerúton. Laci vitte a tempót, én néha megálltam fotózkodni és gyönyörködni a hasadékban.

a vadregényes Szádelői-völgy

a 105 méter magas Cukorsüveg hegy, a hasadék legismertebb sziklaformációja

Ezt a szakaszt már ismertem, de nem lehet megunni a látványt. 2 kilométerrel a vége előtt az állandó fotózgatás miatt szem elől tévesztettem Lacit, így elkezdtem komolyabb tempót futni. Az utolsó kilométereket 4:00 perc körüli tempóban futottam, azonban így se tudtam őt utolérni csak a falu közepén. A kocsihoz érve rövid nyújtás és telefonálás után útnak is tudtunk indulni hazafelé egy igazán változatos futást követően 🙂
összegezve: 26 km - 1.264 méter szint 4:46 óra alatt

Vihorlát-hegység (2022. december 3.)

Egy szép, napsütéses decemberi napon ismét útnak indult a Kárpátok.Sör.Medve. A célpont az Északkeleti-Kárpátok tagja a Vihorlát volt. A hegység az északkeleti belső vulkáni láncolat, a Vihorlát-Gutin hegyvidék masszívuma. Október legvégén a Gutint már bejártam, most arra voltam kíváncsi mit rejt a “kezdő” tagja az egykori Ung és Zemplén vármegyéket elválasztó Vihorlát.

Szép számú csipet-csapatot sikerült összeverbuválni a kalandra: velem tartott idén ötödik kalandomra István, valamint négy újoncot is “avattunk”, már ami a Kárpát Kalandokat illeti. Bence, András és Pisti a futókirándulók táborát erősítette, Zsuzsi pedig Balázzsal túrázott. Utóbbiak Remetevasgyárból egyenesen a főcsúcsot, a Vihorlátot vették célba. Mind Balázs, mind Zsuzsi tapaltaltabb túrázók, így nemigazán kellett attól tartani, hogy eltévednek vagy “elfogynak”. Bencét és Andrást pedig Mozaik Medről ismertem, előbbivel rendszeresen szoktam futni, igaz sík terepen, utóbbi pedig szokott túrázni, harmadik utasunk Pisti pedig a DEAC Terepfutó szakosztályt erősíti, szóval hegyet már ő is látott, a jó társaság tehát adva volt.

Kanyargós alsóbbrendű útvonalakon, keresztül az Ungi-síkságon közelítettük meg a tett helyszínét. Légvonalban jóval közelebb található Remetevasgyár Debrecenhez, mint közúton a 215 km. Útközben váratlan izgalmat okozott az, hogy Kárpátalja közelsége miatt mindenáron át akart dobni “ukrán” hálózatra a telefonunk legnagyobb örömünkre 😂 Reggel fél 9-re meg is érkeztünk a Vihorlát lábainál fekvő csendes faluba. Rövid szerelés igazítást és bemelegítést követően útnak indultunk futva öten az évszakhoz képest kellemes időben. Jó tempójú futással indítottunk, csak a község szélén, az egykori kisvasúti-hálózatnak emléket állító szobor mozdonynál álltam csak meg fotózni.

kisvasúti "szobor"

Az első 7-8 kili a kék jelzésű aszfaltos úton haladt az Okna-patak mentén, a kocogással itt rengeteg időt tudtunk nyerni. A beszélgetős tempó alatt gyorsan átmelegedtek izmaink, emiatt a sapkák, kesztyűk gyorsan a táskák mélyén találták magukat. Jó órás kocogás után elértük a hegység egyik legismertebb látnivalóját a Beszkidi-tengerszemet (vagy Remetei-tó, Morskie Oko), amit a környék korábbi uraságai a Sztáray-család duzzasztott fel a korabeli vashámorok működtetése miatt. Ma már a turisztika szolgálatában áll az egykori vulkáni kráter mélyén fekvő tengerszem. A tó és környezete erősen Lillafüredre és környékére emlékezetett az égbenyúló bükkösök és a tengerszemnek köszönhetően.

Beszkidi-tengerszem, háttérben a Szinnai-kő

égbenyúló ősbükkösben

Elhagyva a tavat az ösvény kaptatóba váltott, nem is csoda, hiszen 620 méterről fel kell mászni 1000 méterre. A hangulatos bükkösben haladva Bence egyszer meg is jegyezte, hogy ő igazából felfelé jobban szeret menni mint lefelé, na itt ezt lehet gyakorolni 😀 Nincs még terepfutó cipője, az utcai futócipőben valóban jobb felfelé haladni mint le 😅 Még az emelkedő alján észrevettünk egy nagyobb kb. 20 fős turista csoportot, akik az emelkedő tetejére teljesen eltűntek mögülünk. A Sedlo pri tably nyeregbe érve felértünk a hegység főgerincére, innen 1,3 km-es emelkedő választott el a Szinnai-kő (Sninský kameň) 1006 méteres csúcsától. Erős durrogásra lettünk figyelmesek, többiek kérdezték, hogy mi lehetett az. A hegység nyugati része katonai gyakorló terület onnét jöhetett a lövöldözés hangja válaszoltam nekik. A gerincen az árnyékosabb helyeken felbukkantak az első hófoltok is, 900 méter felé kúszva pedig ha nagyon vékony, de összefüggő fagyos havat tapostunk.

a Vihorlát hófoltos gerince

Mire a Szinnai-kő lábához értünk a jeges-havas keverék kezdett veszélyesen csúszóssá válni. Óvatosan mertünk csak a fémlétrák segítségével felmászni a különleges vulkáni sziklaformációk tetejére. A csúszkálás jutalma a páratlanul szép körpanoráma lett 😍 Az asztal simaságú sziklákról a négy égtáj mindegyikére pompás kilátás nyílt. Észak felé a Ciróka-völgyben fekvő zempléni kisváros Szinna mutatta meg magát és ormótlan kéményeit. Mögötte a Zempléni- és Ungi-határhegység szelíd formavilágú hegyei zárták a látóhatárt. Kelet, délkelet felé a Vihorlát további ormai nyújtózkodtak félkaréjban, köztük a Vetrová skala 1025 méter magas határhegyével (a Vihorlát Homonnától egészen Ungvárig terpeszkedik közel 70 km át). Dél felé az egykori kráter mélyén az előbb bejárt Beszkidi-tengerszem bújt el szemérmesen, körülötte a vulkáni kaldera csúcsai a Nežabec (1023 m), a Fedkov (978 m),a  Lysák (821 m) és a Motrogon (1018 m), távolban az Ungi-síkság párába úszó végtelen lapálya. Nyugaton a Motrogon mögött aznapi célunk a Vihorlát-csúcs bukkant ki.

a Szinnai-kő tetején

a Motrogon és a Vihorlát a Szinnai-kőről

a hegység keleti része, háttérben a Zempléni- és Ungi határhegységgel

a kráter mélyén a Beszkidi-tengerszem csillog

Rövid frissítés és fotózkodás után a szeles idő miatt jobbnak láttuk elindulni lefelé. Óvatosan lemásztunk a létrákon, majd totyogva lecsúszkáltunk a sziklák alatti ösvényen. A Szinnai-kőnek van egy északi folytatása is, mi a jeges útnak köszönhetően csak a délit kerestük fel, nem akartunk feleslegesen kockáztatni még egyszer. A pri tably-nyereg felé csúszkálva szembe találkoztunk a turista csoport előörsével, azt hittem elnyelte őket a föld 😅 Mire a nyeregbe értünk a csoport végét is láttuk. Rövid szusszanó a nyeregben majd irány a piros jelzésen a főgerinc nyugat felé. Persze ha látnánk ösvényt arrafelé…Mindegy, elindultunk egy szimpatikusnak tűnő dózerúton, majd jelzett az óra, hogy letérés…Elhagyva a széles utat a gerincvonalat céloztuk meg, hátha ott lesz a jelzés. Így is lett, fent végre megláttuk a piros sáv jelzést. Felérve a Jedlinkyre elkapott a Mátrabérc-feeling, a folyamatosan hullámzó keskeny gerinc az ősbükkösben. Nem tudok betelni az élménnyel, egy az egyben a Keleti-Mátra hullámvasútja ugrott be. Nem voltam ezzel egyedül, Pistinek is pont ugyanez jutott eszébe. A kaldera a Börzsönyre hajazott, a gerinc a Mátrára, joggal mondhattuk azt, hogy a Mátra és a Börzsöny "szerelemgyermeke" a hegység. A Motrogont időközben dél felől oldalaztuk (érdekessége a hegynek, hogy alig 10 éve a meredek, fiatal bükkösökkel fedett északi lejtőjén lavinát jegyeztek fel). Elérve a Rozdiel-nyerget (sedlo Rozdiel) a piros sáv jelzésű utunkat elhagyva maradtunk a főgerincen, útitársként ezúttal a zöld jelzés csatlakozott hozzánk. Furcsa, hogy a főgerincet nem egységesen piros jelzésű ösvény fűzi fel 🤔

a Vihorlát főgerincén

Zsuzsi közben jelezte, hogy ők már felértek a főcsúcsra, kérdezte mi merre járunk. Mivel mi le voltunk maradva ezért úgy határoztak, hogy Németvágás (Poruba pod Vihorlatom) felé kerülnek, hogy mozgásban maradjanak. Az állandóan hullámzó hangulatos gerincszakasz a Tŕstie csúcs után is folytatódott egészen a Pol’ana tisztásig. Innen 1100 méter a főcsúcs 120 méter szintemelkedéssel. Direkt magas tempóra kapcsoltam, itt strava szakaszt sejtettem. 7-8 perc alatt fent is voltam a csúcson 160 feletti pulzussal, utóbb kiderült itt pont nem volt szegmens, hiába siettem annyira 😂 😂 Sebaj, edzésnek tökéletes volt 😅 Az 1076 méter magas főcsúcson az obeliszknél megpihentem (39/117 hegység ✅, ez egyben azt jelentette, hogy a Kárpát Kaland harmada sikeresen teljesítve 😊) Csodálatos kilátás fogadott: alattam dél felé a Velencei-tó nagyságú mesterséges Zempléni-víztározó (ami földrajzilag amúgy ungi 😀) tükröződött a téli napfényben, nyugat felé a hegység Homonna felé egyre alacsonyodó nyugati többje a zárt katonai körzettel és az Eperjes-Tokaji hegység középső és északi részei (az újhelyi Magas-hegytől a Simonkáig). Északnyugat felé a Csergőn túl a Magas-Tátrát is látni véltem. Kelet, délkelet felé a már ismert gerincen túl felbukkant a kárpátaljai Róna-havas 1480 méter magas hósipkás tömege is. Helló, téged még sose láttalak eddig “intettem” neki.

Mire mindenki felért jól kitanulmányoztam a hegyeket, nem győztem elmesélni hol mit láthatnak. A csúcson lévő hőmérő 0 fokot mutatott, széllel megspékelve már hidegnek érezte az ember. Rövid frissítés és csoportkép után indultunk lefelé. Visszaérve a rétre keresni kellett kicsit a lefelé vezető zöld jelzést. Utóbb kiderült, hogy a réttől felfelé a főcsúcs teljesen beleesik a (vörös zárlatos) katonai körzet területébe, ami NATO felvonulási terület 😀 Se tábla, se ember, semmi nem jelezte azt, hogy bármikor felbukkanhatnak a katonák. Mondjuk az is igaz, hogy egy árva lélekkel se találkoztunk itt.
A köves-avaros lejtőnek köszönhetően jó kis bokaforgató szakasz volt. A bal bokám 5 percig igazi Canossa-t járt, elsőként belerúgtam egy nagy kőbe, még ki se pihentem igazán, amikor megcsúsztam vele és picit aláfordult, majd sikeresen a hideg patakba csúsztam vele 🤣 Szuper, mi jöhet még 😀 például az, hogy megéhezek 😀 Leeshetett a vércukorszint, ekkor benyomtam az utolsó gélemet, de a plusz kalória továbbra is el kélt. Bence adott egy kis Merci csokit, a plusz cukor jól jött. Azt hittem hamarabb tudunk végezni, a kajával is úgy terveztem be, emiatt lett kevés a kalória. Miután sikerült újratölteni ismét jó hangulatban folytattam a meredek ereszkedést Remetevasgyár felé. Egy szép erdei házikó mellett elhaladva gyorsan utunk is kényelmesebbé és szélesebbé vált.  Elérve egy kereszteződéshez balra fordultunk a sárga jelzésre, ami egyenesen a kocsihoz vezetett. Az utolsó emelkedőt leküzdve az erdészeti úton 5 km választott el a céltól. Ahogy az ösvény engedte igyekeztünk bele kocogni a lejtőbe. Az utolsó pár kilométer ajándékaként néha felcsillant a víztározó a napnyugta fényében. A falu felett egy parkoló terepjáróban még alvó erdészt is láttunk 😀 A nap utolsó sugaraival visszaérkeztünk épen, egészségesen a kocsihoz. Gyors nyújtás és öltözést követően egy dolog maradt hátra, felvenni Zsuzsiékat. Élő helymeghatározást igénybe véve gyorsan megtaláltuk őket a szomszéd faluból kilépve. Ők 22 kilit gyűjtöttek a túrahátizsákjukba, mi 31 kilit 1331 méter szintemelkedéssel, kellemes 6 óra alatt 🙂 A holdfényes hazaút a telefonos “hálózat keresős” (feszt “ukrán” hálózatra akart dobni) mizériát leszámítva eseménytelenül telt el, így új barátokkal és számtalan élménnyel gazdagon tértem nyugovóra, várva a december végi szádelői kalandot 🙂

Bányavidék 3. nap - Gutin-hegység (2022. október 30.)

Vasárnap elérkezett Nagybánya körüli kiruccanásunk utolsó napja is. Túl voltunk egy óraátállításon, így tovább aludhattunk 1 órával. Célpont a korábbi napokon is ismertetett belső vulkáni karéj talán legismertebb tagja a Gutin.

Nagybányától nincs 30 km-re főúton. Igen ám, de a 987 méter magasan található Gutin-hágóig (túránk kiindulópontja) hajtűkanyarok tucatján kell áthámozni magunkat, ami valljuk be nem az alföldi pusztákhoz szokott “izgalom” 😬 Ajándékként megkaptuk a szokásos reggeli ködöt is mondani se kell… Felértünk a parkolóig, jottányival se lett tisztább az idő. Pompás gondoltam magamban…Ezt a napot elkönyveltem olyannak, amiben maximum az előttem lévők hátizsákja lesz a legnagyobb “látványosság” 😀 Osztották ezt a véleményt a Hegyre-Fel túratársak is, akikkel a hágónál beszéltük meg a találkozást. Mindegy, induljunk fel a hegyre aztán lesz, ami lesz. Jó tempóban kezdtük meg az emelkedőt Béláékkal a sejtelmes késő őszi bükkösben a piros sáv jelzésen. Csillának szerencsére elmúlt a tegnapi hasfájása, ennek és az ajándék óra alvásnak is köszönhetően frissen tudott nekivágni a napi penzumnak. Jó 1,5 kilométert haladva elértünk egy szélesnek vélt hegyi kaszálót. Itt észrevettem, hogy a látótávolság mintha kicsit nagyobb lett volna, ez bizakodásra adott okot.

sejtelmes hegyi kaszáló

Sajnos fentebb emelkedve ismét sűrű ködben jártunk. Az emelkedést a növényzet is mutatta, az eddigi bükköst felváltotta a fenyőerdő, egy helyen még telepített fenyőfának való örökzöldet is láttam. Széles, kényelmesen járható dózerúton trappoltunk a Gutin főgerincén, jobbra mellettünk becsatlakozott kísérőnek egy 110 kV-os távvezeték is “javítva” az esztétikai látványt. 4 kilinél ismét egy hegyi réten találtuk magunkat. Továbbra is köd volt, azonban kezdett feltámadni a szél. Hmm ez nagyon jó jel, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a szél egyszerűen elfújja a szürkeséget, átadva helyét a napsütésnek. Jó 4 éve a Nagy-Biharon egy késő téli túrán hasonló forgatókönyv valósult meg. A felerősödött szélnek köszönhetően a Nap körvonalai átütöttek a fellegek között. Ezt égi jelnek gondoltam, így optimistán folytathattam a sétát.

a Nap és felhők ádáz csatája, itt még a felhők álltak nyerésre

Átmenetinek bizonyult örömöm, elérve egy jobbos elágazást a polyánán ismét sűrű ködben voltunk. Nem sok mindent lehetett látni, viszont a maga nemében hangulatos volt. Kicsit meredekebbé vált az erdészeti út, azonban ez se volt vészes, az útba eső tócsákat, dágványokat odafigyeléssel könnyen ki lehetett kerülni. Elérve az 1200 méteres magasságot ismét egy jobbost kellett vennünk egy tájékoztató táblánál. 5,4 kilinél jártunk, maradt 800 méter a hegység leghíresebb látványossága a Kakastaréj szikláihoz. Ezt a pár száz métert azonban nem adták ingyen, 200 méter szintet kell legyőzni annak, aki meg akarja hódítani. A kaptatóra felkészülve mindenki lejjebb öltözött. Pár perc emelkedés után észrevehetően tisztább lett az idő, kémleltük a környezetet hátha többet látunk. Továbbhaladva korlátokba kapaszkodva legnagyobb örömömre megtörtént a csoda: kiértünk a ködből és láthatóvá vált a Kakastaréj merész sziklaformációja teljes pompájában 🤩 Na végre, ebben bíztam egész nap és sikerült 🥰

a Kakastaréj alulról

Nem győztünk ordítani a lentebb lévőknek, hogy nézzenek balra fel 😀 Feldobott mindenkit a látvány, a kaptató legmeredekebb része se jelenthetett most akadályt. Gyorsan fel is értünk a sziklák aljához. Táskákat gyorsan leraktuk majd a vállalkozó szelleműek fel is mászhattak a tetejére. Tiszta Királykő-feeling volt, négykézláb kúszás, kapaszkodás a kiálló kövekbe. Megérte felmászni rá, hiszen a taréjon még a lentinél is sokkal jobb kilátás fogadott. A ködpaplanból szigetszerűen emelkedtek ki a szomszédos hegységek: Rozsály-tető, Máramarosi-havasok, Lápos-hegység.

a Kakastaréj déli oldala küzd a fellegekkel

a Kakastaréj csipkézett ormai

sziklamászó tudományunkat is felfrissíthettük

a Gutin csúcsrégiója, háttérben a Nagy-Gutin csúccsal

A Gutin csúcs régiója is éppen kiemelkedett a szürkeségből, azonban látni lehetett, hogy percről-percre egyre feljebb kúsztak a fellegek. Éppen a taréj tetején ücsörögtem, amikor is mindkét irányból egyszerre “támadó” fellegek ostromának nem tudott már ellenállni a hegy és belepte a köd a főgerincet is. Ideje lefelé indulni…persze ha ez olyan egyszerű lenne 😀 Béláék segítettek lefelé a megfelelő támasztékot megkeresni, ugyanis a rövidebb lábaimnak köszönhetően sokszor nem látom hová lépek, csak engedem magam aztán csak akad egy szikla, amin megállok 😂

most épp megint a felhők győztek

Egy kis mezőn ettünk-ittunk, pihentünk, majd tanakodni kezdtünk a hogyan továbbon. Végül maradtunk az A tervnél: eljutni a Kis-Gutin csúcsáig majd vissza a hágóhoz. Csillával indultunk is, hogy ránk ne sötétedjen. Becsatlakozott a vándorlásunkhoz Tibi is, így már hárman túráztunk a Nagy-Gutin felé az időközben ismét kitisztult gerincen. A Gutin platója végig 1300 méter feletti rész, pár darab csenevész fenyőt leszámítva fátlan, azonban a sűrű borókás miatt mégse kopár vidék. Látszik, hogy sokan járják az ösvényt, ugyanis mindenhol ki van taposva, csak az esetlegesen kiálló gyökerekre kellett csak odafigyelni.

a főgerinc borokókabokrokkal szegélyezett ösvénye

jobbra a Kakastaréj

előttünk a Nagy-Gutin küzd a felegekkel...

...itt pedig a Kis-Gutin, háttérben a Széples kandikál ki a hidegpárnából

Tibi és Csilla időnként falatozott a nagyszemű kékes-lilás bogyóból, én azonban annyira tele voltam, hogy ezt a mókát most kihagytam inkább. A felhők továbbra is “próbálkoztak” a Gutin elfoglalására, inkább kevesebb mint több sikerrel. Ha éppen a felhők álltak nyerésre érdekes látvány volt ahogy rajtunk keresztül törtek át a gerincen 😅Eddig is azt éreztem, mintha magashegységben lennék, ez csak tovább fokozta ezt az érzést. A kacskaringós borókásban haladva 2,1 kilit haladva végre megérkeztünk a Nagy-Gutin 1443 méter magas sziklás csúcsára, ahol ismét fantasztikus körpanoráma várt 😍 Az eddigi hegységeken túl feltűnt szombati túránk fénypontja a Széples hármas csúcsa is. A felhők lejjebb ereszkedtek szerencsére, így a közelebbi máramarosi falvak is megmutatták magukat. Visszanézve a főgerincre az eddig bejárt szakasz is gyönyörűen kirajzolódott a Kakastaréjjal a háttérben. A csúcson a tábla szerint 1443 méter magasan vagyunk, egyes térképek szerint 1447 méteres a csúcs, sőt egyesek a Kakastaréjt teszik a hegység legmagasabb pontjának (1450 méterben állapítva meg magasságát) 😀 Ezt a polémiát nem én fogom eldöntetni, viszont furcsa a XXI. századi techno-világban nyitva hagyni ilyen “alap” kérdést 😂 Mindegy, lényeg a körpanoráma a csúcson 🙃

a főgerinc eddig bejárt szakasza, balra a Fekete-hegy tornyos csúcsa

a Nagy-Gutin csúcs sziklái, a távolban a Máramarosi-havasok kéklenek

jobbra a Kis-Gutin, balra a Széples

csúcs fotó "túra anyámmal"

Gyors fotózkodás, majd indulás az utolsó hegycsúcs a Kis-Gutin piramisszerű csúcsa felé. A borókás továbbra is kitartott, sőt sűrűbbé is vált, látszott, hogy innen a Neteda-hágó felé járatlanabb az ösvény. Kedvünket ez nem szegte, csak lassabban tudtunk haladni a technikásabb ösvényen. A 2 csúcs között 1 kilométer a távolság, azonban ez a csiki-csuki részek miatt többnek tűnik. Felérve a Kis-Gutin alatti nyeregbe szép kilátásunk nyílt a Neteda-hágó, valamint vissza a Nagy-Gutin felé. Kósza kísérletet tettem a sziklák meghódítására, azonban jobbnak láttam egyedül inkább a biztosat és a jelzett ösvényt választani.

ösvény a Neteda-hágó felé

a Kis-Gutin sziklái

9,5 kilométert haladtunk eddig, innen már vissza a kocsiig. Útközben találkoztunk még Hegyre-Feles barátainkkal akiktől immár végleg elköszöntünk. Másnap pótolják be a pénteken elmaradt Rozsály túrát, mi pedig városnézést választottunk Csillával Nagybányán.  A borókást ezúttal gyorsabban győztük le hiába emelkedett az ösvény (visszafelé minden gyorsabb ugye 🤷🏻‍♂️) Felérve ismételten a Nagy-Gutinra csak rövid szusszanásra álltunk csak meg. Innen alig 50 méternyi szintemelkedés várt csak ránk, vagyis komoly akadály felfelé már nem volt. Tempósan haladva visszaértünk a Kakastaréj alatti kis mezőre, ahol tucatnyian sütkéreztek a napsütésben, köztük sok helyi és anyaországi magyarral akik tőlünk tudakolták meg milyen messzire vannak a csúcsok. Az utolsó nehézséget a Kakastaréj alatti törmelékes lejtő jelentette. Nem akartunk már kockáztatni az utolsó napon, így úgy haladtunk, mint akik tojáshéjakon lépkednének.  Túlélve ezt is a tájékoztató táblánál népes debreceni csoportba botlottunk, akik még felfelé tartottak. Ők mondták nekünk, hogy találtak egy BMW slusszkulcsot, hátha mi vagyunk a gazdái. Nem mi voltunk, de jeleztük, hogy ha látjuk valaki keresi szólunk neki. Itt vettem észre, hogy a táblánál milyen szép hullámos rét nyújtózkodik lentebb.

bájosan hullámzó hegyi rét a Kakastaréj alatt

távolban a Kakastaréj

Secatura sziklái

Továbbhaladva láttuk még alulról a Kakastaréjt alulról, majd a Secatura szikláit is távolról. Kezdett megint felhősödni sajnos. Mire elértük a hágó előtti utolsó rétet megint a ködben sétáltunk. Kellemetlenül hűvössé vált az idő nagyon hirtelen, az utolsó 2 kilométerre ismét fel kellett venni a kabátokat, hogy ne fázzunk. Nem messze a réttől egy útra behúzott fára rakták a megtalált kocsikulcsot. Beérve a bükkösbe már mindketten nagyon vártuk a végét. 500 méterrel a vége előtt észrevettem, hogy balra fent egy adótorony van, amit a reggeli ködben észre sem vettem 😅 A vizes avarban végül kényelmesen lesétáltunk a kocsihoz, majd rövid pakolást követően jöhettek ismét a ködben a Gutin-hágó szerpentinjei Nagybánya felé 😀 összegezve: 18,83 km, 862 méter szint