Egy szép, napsütéses decemberi napon ismét útnak indult a Kárpátok.Sör.Medve. A célpont az Északkeleti-Kárpátok tagja a Vihorlát volt. A hegység az északkeleti belső vulkáni láncolat, a Vihorlát-Gutin hegyvidék masszívuma. Október legvégén a Gutint már bejártam, most arra voltam kíváncsi mit rejt a “kezdő” tagja az egykori Ung és Zemplén vármegyéket elválasztó Vihorlát.
Szép számú csipet-csapatot sikerült összeverbuválni a kalandra: velem tartott idén ötödik kalandomra István, valamint négy újoncot is “avattunk”, már ami a Kárpát Kalandokat illeti. Bence, András és Pisti a futókirándulók táborát erősítette, Zsuzsi pedig Balázzsal túrázott. Utóbbiak Remetevasgyárból egyenesen a főcsúcsot, a Vihorlátot vették célba. Mind Balázs, mind Zsuzsi tapaltaltabb túrázók, így nemigazán kellett attól tartani, hogy eltévednek vagy “elfogynak”. Bencét és Andrást pedig Mozaik Medről ismertem, előbbivel rendszeresen szoktam futni, igaz sík terepen, utóbbi pedig szokott túrázni, harmadik utasunk Pisti pedig a DEAC Terepfutó szakosztályt erősíti, szóval hegyet már ő is látott, a jó társaság tehát adva volt. Kanyargós alsóbbrendű útvonalakon, keresztül az Ungi-síkságon közelítettük meg a tett helyszínét. Légvonalban jóval közelebb található Remetevasgyár Debrecenhez, mint közúton a 215 km. Útközben váratlan izgalmat okozott az, hogy Kárpátalja közelsége miatt mindenáron át akart dobni “ukrán” hálózatra a telefonunk legnagyobb örömünkre 😂 Reggel fél 9-re meg is érkeztünk a Vihorlát lábainál fekvő csendes faluba. Rövid szerelés igazítást és bemelegítést követően útnak indultunk futva öten az évszakhoz képest kellemes időben. Jó tempójú futással indítottunk, csak a község szélén, az egykori kisvasúti-hálózatnak emléket állító szobor mozdonynál álltam csak meg fotózni.
 |
kisvasúti "szobor" |
Az első 7-8 kili a kék jelzésű aszfaltos úton haladt az Okna-patak mentén, a kocogással itt rengeteg időt tudtunk nyerni. A beszélgetős tempó alatt gyorsan átmelegedtek izmaink, emiatt a sapkák, kesztyűk gyorsan a táskák mélyén találták magukat. Jó órás kocogás után elértük a hegység egyik legismertebb látnivalóját a Beszkidi-tengerszemet (vagy Remetei-tó, Morskie Oko), amit a környék korábbi uraságai a Sztáray-család duzzasztott fel a korabeli vashámorok működtetése miatt. Ma már a turisztika szolgálatában áll az egykori vulkáni kráter mélyén fekvő tengerszem. A tó és környezete erősen Lillafüredre és környékére emlékezetett az égbenyúló bükkösök és a tengerszemnek köszönhetően.
 |
Beszkidi-tengerszem, háttérben a Szinnai-kő |
 |
égbenyúló ősbükkösben |
Elhagyva a tavat az ösvény kaptatóba váltott, nem is csoda, hiszen 620 méterről fel kell mászni 1000 méterre. A hangulatos bükkösben haladva Bence egyszer meg is jegyezte, hogy ő igazából felfelé jobban szeret menni mint lefelé, na itt ezt lehet gyakorolni 😀 Nincs még terepfutó cipője, az utcai futócipőben valóban jobb felfelé haladni mint le 😅 Még az emelkedő alján észrevettünk egy nagyobb kb. 20 fős turista csoportot, akik az emelkedő tetejére teljesen eltűntek mögülünk. A Sedlo pri tably nyeregbe érve felértünk a hegység főgerincére, innen 1,3 km-es emelkedő választott el a Szinnai-kő (Sninský kameň) 1006 méteres csúcsától. Erős durrogásra lettünk figyelmesek, többiek kérdezték, hogy mi lehetett az. A hegység nyugati része katonai gyakorló terület onnét jöhetett a lövöldözés hangja válaszoltam nekik. A gerincen az árnyékosabb helyeken felbukkantak az első hófoltok is, 900 méter felé kúszva pedig ha nagyon vékony, de összefüggő fagyos havat tapostunk.
 |
a Vihorlát hófoltos gerince |
Mire a Szinnai-kő lábához értünk a jeges-havas keverék kezdett veszélyesen csúszóssá válni. Óvatosan mertünk csak a fémlétrák segítségével felmászni a különleges vulkáni sziklaformációk tetejére. A csúszkálás jutalma a páratlanul szép körpanoráma lett 😍 Az asztal simaságú sziklákról a négy égtáj mindegyikére pompás kilátás nyílt. Észak felé a Ciróka-völgyben fekvő zempléni kisváros Szinna mutatta meg magát és ormótlan kéményeit. Mögötte a Zempléni- és Ungi-határhegység szelíd formavilágú hegyei zárták a látóhatárt. Kelet, délkelet felé a Vihorlát további ormai nyújtózkodtak félkaréjban, köztük a Vetrová skala 1025 méter magas határhegyével (a Vihorlát Homonnától egészen Ungvárig terpeszkedik közel 70 km át). Dél felé az egykori kráter mélyén az előbb bejárt Beszkidi-tengerszem bújt el szemérmesen, körülötte a vulkáni kaldera csúcsai a Nežabec (1023 m), a Fedkov (978 m),a Lysák (821 m) és a Motrogon (1018 m), távolban az Ungi-síkság párába úszó végtelen lapálya. Nyugaton a Motrogon mögött aznapi célunk a Vihorlát-csúcs bukkant ki. |
a Szinnai-kő tetején |
 |
a Motrogon és a Vihorlát a Szinnai-kőről |
 |
a hegység keleti része, háttérben a Zempléni- és Ungi határhegységgel |
 |
a kráter mélyén a Beszkidi-tengerszem csillog |
Rövid frissítés és fotózkodás után a szeles idő miatt jobbnak láttuk elindulni lefelé. Óvatosan lemásztunk a létrákon, majd totyogva lecsúszkáltunk a sziklák alatti ösvényen. A Szinnai-kőnek van egy északi folytatása is, mi a jeges útnak köszönhetően csak a délit kerestük fel, nem akartunk feleslegesen kockáztatni még egyszer. A pri tably-nyereg felé csúszkálva szembe találkoztunk a turista csoport előörsével, azt hittem elnyelte őket a föld 😅 Mire a nyeregbe értünk a csoport végét is láttuk. Rövid szusszanó a nyeregben majd irány a piros jelzésen a főgerinc nyugat felé. Persze ha látnánk ösvényt arrafelé…Mindegy, elindultunk egy szimpatikusnak tűnő dózerúton, majd jelzett az óra, hogy letérés…Elhagyva a széles utat a gerincvonalat céloztuk meg, hátha ott lesz a jelzés. Így is lett, fent végre megláttuk a piros sáv jelzést. Felérve a Jedlinkyre elkapott a Mátrabérc-feeling, a folyamatosan hullámzó keskeny gerinc az ősbükkösben. Nem tudok betelni az élménnyel, egy az egyben a Keleti-Mátra hullámvasútja ugrott be. Nem voltam ezzel egyedül, Pistinek is pont ugyanez jutott eszébe. A kaldera a Börzsönyre hajazott, a gerinc a Mátrára, joggal mondhattuk azt, hogy a Mátra és a Börzsöny "szerelemgyermeke" a hegység. A Motrogont időközben dél felől oldalaztuk (érdekessége a hegynek, hogy alig 10 éve a meredek, fiatal bükkösökkel fedett északi lejtőjén lavinát jegyeztek fel). Elérve a Rozdiel-nyerget (sedlo Rozdiel) a piros sáv jelzésű utunkat elhagyva maradtunk a főgerincen, útitársként ezúttal a zöld jelzés csatlakozott hozzánk. Furcsa, hogy a főgerincet nem egységesen piros jelzésű ösvény fűzi fel 🤔
 |
a Vihorlát főgerincén |
Zsuzsi közben jelezte, hogy ők már felértek a főcsúcsra, kérdezte mi merre járunk. Mivel mi le voltunk maradva ezért úgy határoztak, hogy Németvágás (Poruba pod Vihorlatom) felé kerülnek, hogy mozgásban maradjanak. Az állandóan hullámzó hangulatos gerincszakasz a Tŕstie csúcs után is folytatódott egészen a Pol’ana tisztásig. Innen 1100 méter a főcsúcs 120 méter szintemelkedéssel. Direkt magas tempóra kapcsoltam, itt strava szakaszt sejtettem. 7-8 perc alatt fent is voltam a csúcson 160 feletti pulzussal, utóbb kiderült itt pont nem volt szegmens, hiába siettem annyira 😂 😂 Sebaj, edzésnek tökéletes volt 😅 Az 1076 méter magas főcsúcson az obeliszknél megpihentem (39/117 hegység ✅, ez egyben azt jelentette, hogy a Kárpát Kaland harmada sikeresen teljesítve 😊) Csodálatos kilátás fogadott: alattam dél felé a Velencei-tó nagyságú mesterséges Zempléni-víztározó (ami földrajzilag amúgy ungi 😀) tükröződött a téli napfényben, nyugat felé a hegység Homonna felé egyre alacsonyodó nyugati többje a zárt katonai körzettel és az Eperjes-Tokaji hegység középső és északi részei (az újhelyi Magas-hegytől a Simonkáig). Északnyugat felé a Csergőn túl a Magas-Tátrát is látni véltem. Kelet, délkelet felé a már ismert gerincen túl felbukkant a kárpátaljai Róna-havas 1480 méter magas hósipkás tömege is. Helló, téged még sose láttalak eddig “intettem” neki.
Mire mindenki felért jól kitanulmányoztam a hegyeket, nem győztem elmesélni hol mit láthatnak. A csúcson lévő hőmérő 0 fokot mutatott, széllel megspékelve már hidegnek érezte az ember. Rövid frissítés és csoportkép után indultunk lefelé. Visszaérve a rétre keresni kellett kicsit a lefelé vezető zöld jelzést. Utóbb kiderült, hogy a réttől felfelé a főcsúcs teljesen beleesik a (vörös zárlatos) katonai körzet területébe, ami NATO felvonulási terület 😀 Se tábla, se ember, semmi nem jelezte azt, hogy bármikor felbukkanhatnak a katonák. Mondjuk az is igaz, hogy egy árva lélekkel se találkoztunk itt.
A köves-avaros lejtőnek köszönhetően jó kis bokaforgató szakasz volt. A bal bokám 5 percig igazi Canossa-t járt, elsőként belerúgtam egy nagy kőbe, még ki se pihentem igazán, amikor megcsúsztam vele és picit aláfordult, majd sikeresen a hideg patakba csúsztam vele 🤣 Szuper, mi jöhet még 😀 például az, hogy megéhezek 😀 Leeshetett a vércukorszint, ekkor benyomtam az utolsó gélemet, de a plusz kalória továbbra is el kélt. Bence adott egy kis Merci csokit, a plusz cukor jól jött. Azt hittem hamarabb tudunk végezni, a kajával is úgy terveztem be, emiatt lett kevés a kalória. Miután sikerült újratölteni ismét jó hangulatban folytattam a meredek ereszkedést Remetevasgyár felé. Egy szép erdei házikó mellett elhaladva gyorsan utunk is kényelmesebbé és szélesebbé vált. Elérve egy kereszteződéshez balra fordultunk a sárga jelzésre, ami egyenesen a kocsihoz vezetett. Az utolsó emelkedőt leküzdve az erdészeti úton 5 km választott el a céltól. Ahogy az ösvény engedte igyekeztünk bele kocogni a lejtőbe. Az utolsó pár kilométer ajándékaként néha felcsillant a víztározó a napnyugta fényében. A falu felett egy parkoló terepjáróban még alvó erdészt is láttunk 😀 A nap utolsó sugaraival visszaérkeztünk épen, egészségesen a kocsihoz. Gyors nyújtás és öltözést követően egy dolog maradt hátra, felvenni Zsuzsiékat. Élő helymeghatározást igénybe véve gyorsan megtaláltuk őket a szomszéd faluból kilépve. Ők 22 kilit gyűjtöttek a túrahátizsákjukba, mi 31 kilit 1331 méter szintemelkedéssel, kellemes 6 óra alatt 🙂 A holdfényes hazaút a telefonos “hálózat keresős” (feszt “ukrán” hálózatra akart dobni) mizériát leszámítva eseménytelenül telt el, így új barátokkal és számtalan élménnyel gazdagon tértem nyugovóra, várva a december végi szádelői kalandot 🙂