Palipista 100 (2022. október 15-16.)

Október közepe…a levelek már sárgulnak, ezerféle színben pompázik az erdő, mit csinál egy magamhoz hasonló ember? Persze, hogy futni indul a hegyekbe, hiszen az egész év egyik legszebb időszaka ez. Lacit 1,5 éve győzködöm, hogy az októberi Palipista “meglátod milyen csudajó”. A 2 évvel ezelőtti fájós teljesítés hagyott bennem némi revans vágyat így itt volt az alkalom “visszavágni”.

Csendes péntek délután hárman ültünk be Futó Geri kocsijába: Laci mellett egy böszörményi túratárs Éva csatlakozott be negyediknek. Úgy terveztük, hogy a Zemplén Kalandparkban alszunk meg előtte, hogy ne kelljen túl korán kelni szombat reggel. Szombaton hajnalban szerencsére enyhébb idő fogadott mint, amire számítottunk így a tervezett felszerelés elégnek bizonyult. Megérkezésünk után rögtön le is adtuk a gondosan előkészített depós cuccokat (némi frissítés és meleg ruházat volt benne éjjelre), majd beálltunk a rajtoltatós sorba. Mivel mi kinyomtattuk előre a személyes itinerünket ezért hamarabb sorra kerültünk. 7:13-kor el is indultunk a hosszú utazásunkra. Csatlakozott hozzánk Laci ismerőse Füleki Robi is, aki már régi motorosnak számít ebben a sportban. A kezdeti aszfaltutat elhagyva rögtön emelkedni kezdett a jelzetlen de kiszalagozott ösvényünk a Várhegy felé. Ahogy emelkedtünka meredek kaptatón, úgy mentünk bele a párába is. Mire felértünk Sátoraljaújhely felé magasodó Várhegyre szerencsénkre a felhők felé kerültünk 😍

a Várhegy ködpaplanban

Az idei évem egyik legkülönlegesebb látványa tárult elém: a felhőkből csak a magasabb hegyek kandikáltak ki (Magas-hegy, Tokaji-hegy pl) az alattunk elterülő Bodrogköz szemérmesen elbújt a felhők alatt.

A látvánnyal feltöltve gyorsan teltek a kilométerek a hullámzó terepen. Rövid lejtmenet, majd ugyanilyen rövid emelkedők jellemezték az első ellenőrzőpontig a tájat. Megérkeztünk a Rákóczi-fához, azonban check point sehol. Bőszen elkezdtünk hahózni az erdő felé, hátha csak elkószált emberünk, de kiderült, hogy sehol senki. Semmi baj, ha kiderül, hogy mégis volt valaki akkor is tudjuk bizonyítani itt jártunkat. Kellemes erdei úton haladtunk az országos kék jelzésen, hárman kiválóan elszórakoztattuk egymást a jobbnál jobb vicceinkkel 😅 Ez a rész inkább hasonlított egy kiránduláshoz, mint futáshoz pedig a tempónk ez utóbbinak felelt meg. Kiérve egy széles rétre megint a ködben találtuk magunkat. Nagyon hangulatos volt a sejtelmes ködbe burkolózó táj.

ködbe burkolózó rét Makkoshotyka előtt

Innen már tudtam, hogy Makkoshotyka már nagyon közel van, amit már nagyon vártunk, hiszen frissítőpontként szolgált. Gyorsan le is ereszkedtünk az iskola udvarára, ahol már várt minket a finom zsíros deszka 😋Olyan jól esett, hogy rögtön 2 szeletet el is pusztítottam. Közben az udvaron kíváncsi gyerekszemek vizsgáltak minket, jaa igen ez a szombat nem csak a Palipista miatt volt különleges, hanem mert munkanap  és iskola volt. Gyors töltekezést követően folytattuk a menetelésünket az innen alig 3 kilire található Hercegkútig. Kikanyarodva Makkoshotykáról tudtam, hogy egy szántás szélén vezet majd az ösvény, tavaly borzasztóan sáros volt, tartottam tőle most is, azonban most még teljesen jó állapotban volt. Volt még egy “cinkes” rész, a patakátkelés a beszakadt híd alatt, erre felkészítettem lelkileg Lacit, hogy ez elég botrányos volt tavaly és tavalyelőtt is. Ránk mosolygott a szerencse mert jó 20-30 méterre délre elterelték az utat a szalagokkal, ha nem is hídon de sokkal könnyebb volt az átkelés mint a híd alatt/mellett. Az üde zöld focipálya mellett gyorsan be is kocogtunk a takaros pincéiről híres Hercegkútra (UNESCO világörökségi helyszín a Kőporosi-pincesor). Csábított minket 1-2 borospince nekünk azonban még jelenésünk volt pár helyen 😀 Elérve a MűvHáz udvarát ellenőrző és frissítőpont. Gyorsan kézbe kaptam egy szelet vastag tésztájú házi pizzát, ami később rossz döntésnek bizonyult mert kicsit megülte a hasam.

Komlóskáig 6 kili 300 méter szinttel volt a menü. Szőlők között gyorsan emelkedtünk az erdő felé a monotonnak ható úton. Az egyhangúságot megtörte legalább 1-2 megtermett birsalmafa az út mentén. Egy kisebb rétre érve végre lejteni kezdett a piros jelzésű út, ami kisebb kitérőket leszámítva egészen Telkibányáig hű társunk lesz. A lejtőket megfutottuk, ami nagyon jól esett, hiszen az enyhe hasfájásom is elmúlt már. A jó kedvet fokozta a kilátás is Komlóskára és környező hegyekre. Körülöttünk mindenhol hegyek voltak, mondtam is Lacinak, hogy a következő ellenőrzőpont a Pusztavár is ott figyel minket. Megunhatatlan az őszi erdő változatossága, sárga, rozsdavörös, zöld és néha vörös felváltva.

Komlóska előtt

Tényleg érdemes ilyenkor menni. Beérve a kis ruszin eredetű faluba rövid ideig aszfalton is futottunk, majd jöhetett a jó 2 kilis 260 szintet tartalmazó emelkedő fel a Pusztavárba. Az egész túra egyik legizmosabb emelkedője várt ránk, de nem volt mit tenni…menni kellett. Felérve jutalmul körpanoráma fogadott minket.

ilyen panoráma fogadott minket Pusztavárnál

Az ellenőrzőponton lévő 2 srácot nagyon irigyeltük: kellemes napfény, kényelmes szék és hideg sörrel ütötték el az időt. Sokan cseréltünk volna velük. 4 kili és frissítőpont, addig azonban le is kell ereszkedni Erdőhorvátig valahogy, nem is akárhogy: jelzetlen de szalagozott ösvényen kell lecsapatni a köves avarban, ami nem tartozik a kedvenc “versenyszámaim” közé. A téli 5 peaks of Mátra rutinja itt nagyon jól jött, egyre jobban átlendülök ezeken a “nem szeretem” szakaszokon. Dózerutat elérve immár kényelmesebb futásra válthattunk, majd enyhén lejtős aszfaltút következett be a faluba. Kocsma melletti padokon várt minket a terülj-terülj asztalkám. 30 kili és 1250 méter szint a zsákunkban.

Gyors frissítést követően a következő célpont a majdnem 12 kilire (650 méter szinttel) található regéci vár. Nagyrészt unalmasabb erdei szakaszok vártak ránk, a jó társaság miatt azonban ez is gyorsabban telt és a tempónk is nagyon jó volt. Célunk az volt, hogy a 61 kilinél található Telkibányát még világosban érjük el. Ehhez igazítottuk a tempót is, ami kiváló igazodási pont volt az erőnk beosztásánál. Mivel nagyrészt felfelé vitt az utunk így mi is legtöbbször sétálva mentünk. Ahol kicsit laposabb volt vagy lejtett ott kocogtunk. Elérve a vár alatti dózerutat feltűnt a másnapi Panoráma Trail szalagjai is. Ajjaj, tavaly az utolsó kanyart az ő felfestésük miatt néztem be 😀 Sebaj, itt vannak még ketten rajtam kívül gondoltam magamban. Magát a várat egy rövid, de igen meredek kaptatón lehet elérni. A lefelé jövő sporttársak már előre figyelmeztettek, hogy a frissítőpont a vár bejáratánál lesz. Így is lett, a vár pénztára előtti padokon Gézáék már vártak minket. Jól esett leülni kicsit és falatozni. Laci addig tudott venni kólát a büfében. Ekkor ért be Tarnai Máté, aki kicsit ziláltan de nagyon elszántan nyilatkozott az elmúlt 1 óra 44 percéről 😀 Jó 10 perccel csinálta meg gyorsabban ezt a szakaszt, ami azért is figyelemre méltó, mert ő maximum a lejtőket futja meg. Furcsán hangzik, de nagyon jól és gyorsan tud sétálni, ami ilyen hosszú távon elengedhetetlen (le is hagyott minket).

Felfrissülve új lendülettel vágtunk neki a következő tizesnek. Gyorsan le is zúgtunk Regécre, majd ugyanilyen lendülettel ki a faluból. Elhagyva a csendes falut visszatekintve még láthattuk a hegy tetején büszkén trónoló ősi Rákóczi fészket, a regéci várat.

a regéci vár

ilyen szép tisztáson futni is kellemesebb

Ismét “emelkedett” lett a hangulat: Fehér-kútig 5,8 kili és 310 méter szint várt ránk. Robival ezer fokon égtünk, Lacin ekkor vettem észre, hogy mintha kisebb holtponton lenne ezért igyekeztem bíztatni. Jól is esett neki, amikor mondtam, hogy egyre közelebb a frissítőpont. Egy velős susnyás falat leküzdve végre az ösvény is laposabbá vált, sőt kisvártatva lejteni kezdett, aminek mindhárman nagyon örültünk. Elérve a beszédes nevű Medvemarás kanyart elérhető közelségbe került a Fehér-kút. Szuper, 50 km 2260 méter szinttel már kész van, mindez a tervezett időnkön belül. Jóleső érzés volt megint frissíteni, feltölteni készleteinket. Innen egy utolsó nekirugaszkodással jön a nagyszerű panorámájáról híres Sólyomkő. 100 méter szintet leküzdve jött is a vulkáni működést bizonyító sziklaformáció, melynek tetejéről kinyílt a terep Abaúj és a Hernád-völgye felé.

a nap utolsó kilátópontja a Sólyom-kő

2 éve ez volt az a pont ahol a lámpánkat fel kellett kapcsolni. Most jó 2 órával jártunk korábban. Miután kigyönyörködtük magunkat folytattuk az utunkat Telkibánya felé. Egy széldöntéses helyen értük el az egész túránk legmagasabb pontját a Téglás-kő mellett a 740 métert. Innentől nagyrészt lejtett az utunk Telkibánya felé. Elérve egy fakidőléses helyet kerülgetni kellett a fákat, emiatt legalább volt kilátásunk észak felé a Kassai-medencére (tájképet erősen rombolja a nagyidai vasmű - kassai azovstal - ormótlan építményei). Elhaladva a középkori várrom az Amadé vár romjai mellett azon tűnődtünk vajon hogy tudták eleink felhordani az építőanyagot a hegy tetejére 😀 ez nem ma fog kiderülni, viszont az igen, hogy letudunk-e épségben érkezni a meredek (z)avarosban. A faleveleken csúszkálással és a női felmenők emlegetésével a válasz az igen lett. Elérve egy erdészeti utat sokkal kényelmesebbé vált a haladásunk. Robi kezdte fájlalni a derekát, ami elmondása szerint nem játék, mert ha “beáll” akkor “kiáll”. Eleve a hatvanasra nevezett be, nem mert kockáztatni a százassal. Tavaly óta sokat takarítottak az ösvényen így jóval kevesebb fa illetve susnya állta utunkat. Kellemes tempóban elértük az erdő mélyén megbújó Pálos kolostorromjait. Meg se álltunk, azzal a lendülettel folytattuk az ereszkedést. 4 km hiányzott csak Telkibányáig, ebből az utolsó kilométer már a faluban. Alig 1 km-re a falu előtt egy sunyi kaptató fogadott minket. Nem igazán hiányzott ez egyikünknek sem, de nem volt mit tenni. Leküzdve az emelkedőt már a távolban a civilizáció hangjait véltük felfedezni. Nem csak képzelődtünk, elértük a falu feletti temetőt. Nagy örömmel töltött el minket az a tény, hogy még világosban beértünk. 1 km kocogást követően elértünk ahhoz a bűvös kanyarhoz, ami tavaly megkavart engem. Most nagyon koncentráltam nehogy benézzem megint 😅 Alig telt el száz méter már bent is voltunk a Palipista házban a depó ponton.

Már előre elterveztem mit fogok a ponton csinálni, nem akartam vesztegetni az időt. Elsőként gyorsan az órát töltőre tettem, hogy kibírja az estét, másodikként gyorsan átöltöztem az esti ruhámba, harmadik feladatként ettem egy kis finom levest. Csak magamra koncentráltam, amíg kész nem lettem. 20 perc alatt végeztem mindennel majd Lacit és Robit kezdtem faggatni hogy vannak. Robi azt mondta, hogy ő ezzel már elégedett, nem mer kockáztatni és kiszáll, amit meg is tudtam érteni. Laci fáradtnak tűnt, de mondta, hogy az átöltözés és pihenés sokat fog segíteni neki. Milyen igaza lett! Végül 45 percet töltöttünk a Palipista házban de egyáltalán nem bántam, mert mindketten úgy vágtunk neki az éjszakának, mint akik most kezdték az egészet.

Felfrissülve és ami a legfontosabb fejben összeszedetten indultunk neki a maradék 46 kilinek. Pár száz méter után elhagytuk a falut és jöhetett a fejlámpás haladás. 2 éve alig értem ki a faluból, kezdődött a kálváriám a hasfájás. Most ennek nyoma sem volt. Megbeszéltük, hogy takarékossági okok miatt ahol a terep engedi ott egymás mellett haladunk egy fejlámpa fényével. Az “erdei rezsicsökkentés” sokáig működött is, mígnem elkezdtünk futni és a futás nagyobb fényerőt kívánt. Az első 2 órában nagyrészt Laci fejlámpája üzemelt, emiatt alig volt felkapcsolva a fejlámpám, aminek később még lesz jelentőssége. Az Ósva-patak hangulatos völgyében haladva most volt erőm megvizsgálni a lámpa fényében a híres perlit tornyokat, 2 éve se kedvem se erőm nem volt ehhez. Elhagyva a tornyokat unalmasabbá vált az ösvényünk. Igaz enyhén emelkedett az út viszont beakartuk osztani az erőnket, csak ott kocogtunk ahol sík vagy majdnem sík volt az út.

Borzasztó lassan teltek a kilométerek az unalmasnak tűnő erdészeti úton. Szép tiszta volt az ég, a csillagok szépen ragyogtak felénk ezt nézve próbáltuk elütni az időt. A Rostallói elágazásnál végre elértük a kék jelzést, igenám, de az ösvény is meredekebbé vált. A végtelenül csendes éjszakában feltámadt a szél, amit azért nem bántam mert kicsit hűtött a felfelé cammogásban. Rövidke lejtőt követően elérkeztünk a Nagy Péter mennykőhöz vezető elágazáshoz. Alig tértünk le a kékről a rét szélén egy dzsip mellett fogadott minket a pontőr (2 éve a hegycsúcson volt), a sűrű erdőben botladozva értük el a kilátópontot, azonban megérte, mivel az esti Hegyközre szép kilátásunk volt, valamint a Hold a szokásosnál sokkal nagyobb volt és vöröses színben úszott (csak ezért megérte feljönni ide).

Visszabotladozva a kényelmes kék jelzésre jól esően tudatosult bennünk, hogy már túl vagyunk 75 kilométeren és 3150 méter szinten. Innen 2,6 km lejtő István-kútig ahol elemózsiával várnak minket. Jóleső futás vette kezdetét, a sűrű erdőben a fejlámpámat immáron végérvényesen bekapcsolva hagytam. A szél is alábbhagyott, mondtam is Lacinak, hogy itt van olyan rész ahol tökéletes lehet a csend. Kis időre abbahagytuk a futást és megálltunk “fülelni”. Valóban az volt: teljes szélcsend, se emberi, se állati hangok, mintha egy másik bolygón lennénk. Túl sokáig nem akartunk maradni, mert már mindketten éhesek voltunk a friss falatokra. Rövid letérővel elértük a 77,5 km-nél található ellenőrző- és frissítőpontot az István-kutat, ahol tábortűz mellett melegedtek többen is. Megint csak jó volt leülni és melegedni kicsit a tűz mellett. Kezembe vettem egy zsíros deszkát és falatozni kezdtem. Eddig a hasammal semmi gond volt, leszámítva Hercegkút után a pizzával. Most a zsíros kenyér valahogy nem esett már olyan jól a végén.

Kocogó tempóban értük el a 80. kilométert, ahol a hasam elkezdett fájni. Szuper, ezt se úszom meg… Nagyhutáig a következő pontig még 10 kilométer, addig kellene valahogy kibírni, utána már 5-7 kilométerenként jön a következő település. Kitérő a Kerek-kő felé visszafelé egy igen susnyás (mostmár) jelzetlen szakasz. 2 éve még megvolt a jelzés, idén ez vagy le volt festve vagy át volt húzva. Az eddig jól szalagozott útról elmaradtak a szalagok is…Pompás, már csak ez hiányzott 😀 Nagy Péter mennykőig nagyon jól volt szalagozva, nem is nagyon lehetett eltévedni, viszont utána már sajnos elmaradtak azok a bizonyos piros-fehér jelek. Nagy nehezen visszataláltunk a kékre és a kényelmes dózerútra. Lejtőssé vált utunk, amit a hasam miatt nem igazán tudtam értékelni, mert a futás miatt rázkódott a gyomrom. Haladni kellett, mert ez egy könnyebb szakasz fizikailag. Ezen a szakaszon egyértelműen Laci vitte a tempót, magamban ez csak séta lett volna. Próbálkoztam mindennel de a fájás nem maradt abba. Gerendás-rét, Eszkála-rét, most ezeknek nem tudtam örülni, csak annak, hogy közeledünk Nagyhuta felé. Kínomban a falu előtt pár kilométerrel azt találtam ki, hogy jó akkor meghánytatom magam lesz ami lesz. Ebből csak a köpködő kobra effekt vált valóra, viszont érezhetően jobb lett a hasamnak (rókakoma ezúttal elmaradt). A Repka-völgyben leereszkedve a dzsindzsássá váló kék négyzet jelzésen jobb hangulatban értünk be Nagyhutára.

A frissítőpont szokatlanul szegényes volt kivételesen, amit Lacival bántunk is. Próbáltam egy feles pálinkát tarhálni, hogy a hasam “beindítsam, de sajnos az se volt. Csak egy pohár sör, amit a gazdája hagyott ott 5 perce. Kínomban jól meghúztam és szerencsére jó hatással volt a gyomromra. Na akkor már indulhatunk is tovább, pont éjfélt “ütött az óra” 5 kili Vágáshuta 130 méter szinttel. Nem sok de fáradtan nem esik jól. Sunyi emelkedő, gonosz lejtő majd unalmas emelkedő a műúton. A műútig ki is tartott a sör jótékony hatása. Az aszfalton megint sikerült egy kisebb ködfoltba belemenni. A lámpák fényénél sejtelmesen hatott a pára. Beérve a kis tót faluba egy filagória alatt várt minket a terülj-terülj asztalkám. 95,3 km 3590 méter szint pipa. Maradt 12 km.

A pontőrhöz az első kérdésem az volt, hogy van-e pálinkája. Szerencsére volt, jóféle tót cseresznye pálinka, mégpedig Gazdasszony cseresznyéje. Jó nagyot kortyoltam belőle és egyből éreztem ahogy a hasam életre kelt. Jóízűt falatoztam, majd indultunk is útnak. Megálltam még a faluban cipőt kötni és szedelőzködni, ami elmaradt a ponton. Smaragdvölgy innen 7 km, benne egy 200 méteres mászással. Hogy Lacit utolérjem futottam felfelé, ez meglepően jól esett. Meg is jegyezte, hogy a lábam az rendben van. Belül is így éreztem, ez örömmel töltött el. Nagy nehezen elérve a Cseréptavat engedett a szorításából a hegy. Lankásabbá vált az út. Jobbra tekintve már látszott az újhelyi Magas-hegy kivilágított tornya is. Innentől az óránkat kezdtük el nagyon figyelni, vajon mikor érjük el a 100 km-t. Eljött ez a pillanat is, aminek mindketten tudtunk még örülni. A pálinka jótékony hatása nálam kb eddig tartott, de innen már nem volt messze a cél. Smaragdvölgy előtt nem sokkal rácsatlakoztunk 2 sporttársra, akikkel egész túrán egymást “előzgettük”. Nem kellett volna, mert egy kanyart nagyon benéztek és egy meredek jelzetlen úton kezdtek felfelé menni…Hirtelen megálltak előttem. Kérdeztem, hogy mi az? Mondta, hogy előttünk van egy állat, ami nem szarvas. Melléjük értem és láttam 2 világító szempárt fentebb, mint ahogy mi voltunk. Az állat meredten figyelt minket, tényleg nem lehet az mert alacsonyabban van a teste, mint a patásoknak szokott lenni. Mondtam, hogy egyszerre kapcsoljuk fel max fényerőre a fejlámpákat aztán hátha látjuk. Hoppá…ez egy farkas 🐺...tisztán látszott a fényárban. Továbbra is meredten figyelt bennünket, majd eltűnt a sűrű erdőben. Pompás, pár kilométerrel korábban egy másik "ragadozó" (alias róka) segített volna, nem gondoltam, hogy helyette egy farkas fog jönni 😂😂 Észrevettük, hogy letértünk az útról és elkezdtük keresni a szalagokat. Laci itt kivételesen lemaradt rólam, alig talált meg az erdőben. Ki is égett emiatt, mert az eltévedésnek is köszönhetően nem lesz meg a 20 óra alatti teljesítés. Lebotorkáltunk az utolsó ellenőrzőponthoz, rövid frissítés, majd ugyanilyen rövid szitkozódás az eltévedés miatt és már azon vettük észre magunkat, hogy a tó mellett kocogunk.

Beérve Rudabányácskára pár kanyar után jöhetett az utolsó tánc, vagyis a Vörös-nyereg meghódítása. Alapvetően ez a 3 km 250 méter szinttel nem számítana jelentős emelkedőnek, azonban 100 km felett már minden méter emelkedő fájdalmasan lassan telik. Még mielőtt felértünk a nyeregbe elkezdett Laci fejlámpája villogni…le fog merülni…Szuper, a lejtős szakaszokra kellene még fény, mert elég csiki-csuki részek vannak arrafelé. A max fényerő miatt merült le, így jobb híján telefonnal világított és jött utánam, ahogy tudott. Örökkévalóságnak tűnt mire elértük a nyerget. Innen 1,6 km maradt a célig, nem sok lenne ha nem lenne susnyásabb-technikásabb az ösvény. 1 km, elértünk egy aszfaltutat. Ösvény és jelzés sehol…Sikerült egy kanyart benézni és egy unalmas saras dózerútra kellett volna menni. Mire felértünk a tetejére az én fejlámpám is elkezdett villogni…ne már… Ez is megadja magát? Azonnal energiatakarékos mód, maradt 500 méter kb és a hírhedt andezit lépcsősor.

Susnyás szűk ösvényen trappoltunk, lelkileg felkészülve a lépcsőkre. A távolság alig akart csökkenni. Végre a lépcsősor tetején találtuk magunkat. Ereszkedés közben megint úgy mentünk, mint akik tojáshéjakon lépkednének. Lépcsősor alján Laci már nagyon kiakadt, nekem se tetszett ez a rész nem tagadom. Éppen azt kezdte hangosan mondogatni, hogy ő soha többet nem jön erre amikor mondtam neki: Laci bent vagyunk!! Nem kellett most a kerítés mellett megkerülni, mint 2 éve így hirtelen a Kovács-villa udvarán találtuk magunkat! Ez az, most már csak a pecsételő pontot kell megtalálni és megcsináltuk. Fél perc múlva a villa egyik oldalsó szárnyában már boldogan csippanthatták le itinerünket. Kijelenthetjük, hogy megcsináltuk! Századosok lettünk, Laci először, én másodjára. Hivatalos időnk 20 óra 36 illetve 20 óra 37 perc, ezalatt 107,4 km tettünk meg 4100 méter szinttel. Ez jó mulatság, férfi munka volt! 😊

Gömör gyönyör 3. nap - Rozsnyói-hegység (2022. november 19.)

Jó 2 hónap kihagyással ismét a girbe-gurba Gömörországban találtam magam. Szeptemberben a régió legmagasabb hegyeit vettem célba (Sztolica-hegység, Murányi-karszt), most egy lépcsőfokkal “lentebbi” hegység volt palettán. A Rozsnyó-hegység (Volovské vrchy) a Sajó, a Gölnic, a Csremosna és a Szomolnok vize által határolt változatos felépítésű (döntően kristályos palából) gyephavasi hátakat hordozó középhegység. Legmagasabb pontja az 1322 méter magas Aranyasztal (Zlatý stôl), ami a főgerinctől északra fekvő egyik oldalgerincen emelkedik ki. Miután kialakult a társaság (a visszatérő Zoli, az első “új hegységes” Kárpáti Kalandra elkísérő Laci és az állandó útitárs István) izgatottan figyeltem az előrejelzéseket. November közepén járunk, ilyenkor a rossz idő már nem csak kellemetlenséget, hanem veszélyes helyzeteket is hozhat 1000 méter felett. Futókirándulásunk előtti napon pénteken természetesen jött a menetrend szerinti hidegfront, síkvidéken esővel, a hegyekben csekélyke hóvval. A front miatt igyekeztem a többieket felkészíteni lelkileg a rossz időjárásra (nem lehetett tudni, hogy a sár és jeges szél mennyire kavar be) csökkentve az esetleges reklamáció lehetőségét 😂

Három órás kocsikázást követően megérkeztünk a Rozsnyóhoz közeli kis faluba Csucsomba (Čučma), ahol a kocsit leparkoltuk. A kis falu fekvése nagyban hasonlít Ómassához, a szűk völgy és pisztrángos fokozta ezt az érzetünket. Míg parkolóhelyet kerestünk a faluban szerencsénkre éppen a menedékház (Chata Volovec) korábbi dolgozója szólított le minket, hogy tud-e segíteni. Tudott: ő ajánlotta, hogy a falu szélén egy buszfordulónál álljunk meg ott elég nagy hely van parkolni. Miután ezt megtaláltuk gyorsan szedelőzködni kezdtünk a friss reggeli időben (-2 fok a kellemes ősz után másabb 😀). Miután mindenki összeszedte magát indulhattunk is lefelé a zöld jelzésen. Kevés útvonalat rajzolok meg olyan kezdéssel ami lefelé megy, itt viszont a menedékház miatt így akartam megcsinálni a kört. Jobb az ha 30 km környékén jön a meleg leves, mintha 6 km után (utólag is nagyon jó döntésnek bizonyult). Alig futottunk 2 km-t egy kis bányászati emlékműhöz értünk, ami a korábbi ércbányászatnak (a források szerint antimont és aranyat bányásztak) állít emléket. Eredetileg innen indultunk volna, sajnos a szűk helyen nem lehetett normális parkolót találni.

Jó szerencsét! Bányászemlékmű Csucsomban

Az emlékműnél mindannyian az órákat kezdtük el babrálni: valaki újraindította a track követhetősége miatt, valaki pedig csak most indította el a nyomkövető funkciót. Miután ez is megvolt nagyon kellemes futás vette kezdetét. Amíg elértük a kék sáv jelzést utunk kényelmesen lejtett, ezután pedig nagyon enyhén emelkedett csak. Kellett is ez, hiszen jó 1500 méter szintemelkedés várt ránk, ami azért belassíthat minket. A Rozsnyói-völgyben haladva tovább a kék jelzésen az erdő egyre szebb arcát mutatta. Az utolsó házakat (a korábbi Rozsnyó-fürdő telep) elhagyva a széles erdészeti aszfaltúton fehérebb lett a terep is. A pénteki hidegfront itt hóeséssel járt, így idén először itt láttam havat. A sárga és kék jelzés találkozásánál (Grexa) egy cseh párossal találkoztunk, akik eddig dzsippel jöttek fel, ők a menedékház felé mentek csak. Csábító ajánlat az is, viszont a mi célpontunk az Aranyasztal és a Pozsálló (Skalisko) becserkészése volt. Az eddig kellemesen emelkedő útnak vége lett, a kék jelzésű út hirtelen meredekebbé vált. 4 kili alatt 520 méter szintet (600 méterről 1120 méterre) kellett leküzdeni, a lecke tehát fel lett adva 😅 Szuszogós léptekkel értünk el egy elhagyatott házikót, ami talán erdészházként működhetett korábban. Egy patakátkelést követően az ösvény még meredekebb fokozatba “kapcsolt”. Mire elértünk egy szép fekvésű kis tisztáshoz már 950 méter magasan jártunk. Villámgyors frissítés és pár fotó elkészítése után indultunk is tovább, nehogy kihűljön a testünk a -4 fokban.

az ősz és a tél találkozása

István a meredek emelkedőn kezdett kicsit lemaradni, így biztatni kezdtem kicsit. Tempóban a cél az volt, hogy világosban befejezzük, ha marad idő akkor a menedékházban együnk egy finom káposztalevest. Rövid emelkedő után a fák ritkulni kezdtek, a korábbi bükköst felváltotta az igazi kárpáti fenyves majd az is el-el tünedezett. A fakivágás és szélviharoknak köszönhetően egyre több helyen nyílt korlátozottan kilátásunk a tájra. Sajnos a ködös idő nem segítette ezt, azonban a havas-zúzmarás táj látványa mindenért kárpótolt 😍

Rozsnyói-hegység téli köntösében

Alig léptünk párat a tervezett szintemelkedés felét is megcsináltuk, biztattam ezzel Istvánt és a többieket is. Elérve egy félig befagyott forrást Zoli megállt friss vizet vételezni, itt vettem észre, hogy a kulacsaimban lévő víz kezd zörögni, vagyis kezdett megfagyni 😀 Ezt ekkor folyamatos apró kortyolásokkal megtudtam előzni, hogy teljesen befagyjon. A forrásnál már lehetett látni a hegység főgerincét, ami új lendületet adott mindenkinek. Pár száz méter mászás után végre elértük a piros sáv jelzésű széles gerincet. Ekkor mondtam a többieknek, hogy “Útleveleket kérem felmutatni! Papírokat! Papieren!” “Mi bajod van?” - jött is a válasz gyorsan 😀 Na akkor töri óra 😂 Az Első bécsi döntést követően Felvidék déli sávja hazatért az anyaországhoz és az akkori határt itt húzták meg ezen a gerincen a frissen létrejött szlovák állammal. Eddig a korábbi Gömör-Kishont vármegyében jártunk most átruccanunk Szepesbe. Míg ezeket meséltem a lejtőssé váló ösvényen észrevettem, hogy István lemaradt és kicsit mintha “rosszban” sántítana. Kérdeztem is, hogy érzi magát. Mondta, hogy a vádliját érzi és a farizma elkezdett fájni. Nem probléma akkor visszább veszünk a tempóból nehogy baj legyen. A tempónk jó volt továbbra is, emiatt nem is kellett aggódni, fő kérdés a hideg mennyit vesz ki belőlünk. A hegység főcsúcsa az Aranyasztal innen nem volt már 5 kili. Egy északi fekvésű oldalgerincen lehetett megközelíteni a kék jelzésen. Az időjárás még hidegebbé vált, -5, -6 fok körül volt hiába volt délidő. A nagy igyekezetem ellenére is csontig befagyott a táska szívókájában lévő víz, így abból inni már nem tudtam. Legalább a kulacsomban lévő víz még “használható” volt 😀 A havas zúzmarás ködben sejtelmes volt a táj, hiába nem volt panoráma lenyűgöző látványt nyújtott így is a hullámzó terep. Hol sűrű fenyvesben, hol gyephavasi réteken kúsztunk fel-alá. Zolinak hála még mirelit áfonyát is találtunk 😀 A bokrokon itt-ott találtunk még megfagyott erdei gyümölcsöt, amit jóízűen el is fogyasztottunk. A déli harangszóval majdnem egy időben fel is értünk az Aranyasztal obeliszkkel “díszített” csúcsára (38/117 hegység ✅). 18 kilométert haladtunk eddig. A fákkal benőtt csúcson kilátás nem, áfonyabokor viszont volt 😁 Gyors csúcsfotó majd jöhetett a lejtőzés vissza a főgerincre.

csúcsobeliszk

fent a főcsúcson Istvánnal

Majd egy kilométert haladtunk lefelé egyszer Laci hangosan párzásra szólította fel az óráját 😂 😂 Annyit mondogatott, hogy “elhagytam” és hogy “nem indítottam el”. No, mi történt? Kiderült a csúcson megállította az óráját, de elindítani elfelejtette 🤦🏻‍♂️ Pompás, akkor annyival kevesebb lesz rajta gondoltam én. Visszamegy a csúcsra és újból megcsinálja… Ne már, egyedül? Igen, de sietni fogok! Nem örültünk neki először, de nagyon elszántnak tűnt. Nem hagyta nyugodni a lelkiismerete a “kihagyott” szakasz miatt. Lacinak így jó 10 kilis hegyi időfutam jöhetett egyedül az egyre inkább leszálló ködben. Míg Laci egyedül futott mi kényelmesebb tempóban közben elértük a ködös főgerincet.

fent a ködös, mesebeli gerincen

A széles erdészeti úton észrevettem a kerékpárnyomokat. Látszott nem csak egy bringás haladhatott itt, hanem egyszerre többen is. A Rozsnyói-hegység igazi 4 évszakos túraterep, télen is biztonságosan járható, azt viszont nem gondoltam volna, hogy téli körülmények között egy csapat bringás nyomaira bukkanunk 😀 Kevés helyen láttunk lábnyomokat is, ami azt jelentette, hogy jó kondiban voltak (nyeregben tekerték ki a gerincet). Nem haladtunk 1 kilit még a Ramzová előtt elértük egy munkásbuszból kialakított rögtönzött pihenőt. Pont jókor, mert a telefonom 73%-os állapotban azt mondta, hogy köszöni szépen, de neki mára elég volt a hidegből és kikapcsolt 😀 Nyitva volt a kisbusz ajtaja, így betudtunk húzódni kicsit melegedni. A telefonom szerencsére megint bekapcsolt, melegebb helyre tudtam rakni, ezzel legalább nem volt több problémám 😅

hangulatos kárpáti fenyves

munkásbuszból rögtönzött pihenőhely

Enyhén emelkedő úton folytattuk tovább a főgerincen, a nagyrészt fátlan kitett ösvényen csak sejteni lehetett milyen fantasztikus panoráma vehet minket körül. Óriási szerencsénk, hogy szélcsend volt, a -5 fok így is szokatlanul hideg idő az enyhe őszhöz szokott testünknek. A piros sáv jelzésű utunk egy hirtelen balos kanyarral befordult a fenyvesbe, innentől kezdve a Pozsállóig nagyrészt az erdőben haladtunk. A lejtősebb szakaszokat továbbra is kocogtuk, amint emelkedni kezdett séta tempóra váltottunk. Egy széldöntéses helyről lefutva beszéltük épp, hogy lassan Laci utolérhet minket. Pár száz métert haladtunk a fenyvesben amikor ez valóban megtörtént. Nem tűnt nagyon fáradtnak szerencsére, picit fázott és nagyon vágyott már egy tál forró levesre 😀 Ez utóbbit osztottuk mi is. A leves előtt azonban még egy feladatat hátra volt: felmászni a Pozsállóra. Alig 100 méternyi szintemelkedés várt ránk majd’ 2 kili alatt, viszont nagyon nehezen adta magát.

életkép a behavazott főgerincről

Csigalassúsággal teltek a percek míg másztunk felfelé. Egyre sűrűbben emlegették a menedékházat a többiek, kezdtek fázni jó 5 óra kint lét után. Magam részéről a hidegben még “el voltam”, azonban megéheztem. Szénhidrát volt még nálam, viszont a várható melegétel hatására inkább nem ettem még. Kezdett ismét ritkulni az erdő, ekkor észrevettem, hogy bringások pihennek a hegy tetején. Ahaaa, szóval ők tekertek előttünk. Mire közelebb értem láttam a szikla tetején kereszt is van, ami azt jelentette, hogy fent vagyunk a Pozsállón! A csúcs érdekessége, hogy az Első bécsi döntést követően pár hónapig (egészen Kárpátalja és Észak-Erdély hazatéréséig) Magyarország legmagasabb pontja volt, megdöntve a Kékes szomorú rekordját. Nagyszerű hír, egyedül a metsző kegyetlen szél tompította a jó kedvünket 😀 Alig mertem előkapni a telefont a hidegben, a hőérzet legalább -10 fok körül járt. Alulról lefotóztam a sziklát és környékét majd óvatosan megmásztam a 10 méteres kőtömböt. A tetején tiszta időben csodás kilátás fogad (Magas-Tátrától kezdve a Mátra, Bükkön át a kárpátaljai Róna-havas is látszana), ezúttal az erősen felhős idő miatt a szürkeséget volt alkalmam kémlelni 😂 A tetején volt a legkegyetlenebb szél, emiatt sokáig nem is volt maradásom.

a Pozsálló csúcs sziklája

Szép komótosan lemásztam, majd elhaladtam a népes (10-12 fő, fiúk, lányok vegyesen) szlovák bringás társaság mellett. Tényleg jó erőben voltak, hiszen egy e-bike-ot láttam a jobbnál jobb montik között, a többiek analóg bringával hódították meg a gerincet. Tábla szerint innen 20 perc séta a menedékház, indulás lefelé a zöldön! Zöld, csak nem mindegy melyiken 😀 Sikerült kiválasztani természetesen a rossz irányt, az óra szerencsére jelzett, csak 100 métert futottunk lefelé rossz irányban 😅 Kár lett volna ha Merény (Nálepkovo) felé szaladunk le, az lett volna az igazi Merénylet a többiek ellen 🤦🏻‍♂️ 😂 Nem baj addig megcsillogtattam lejtőzős technikámat a montis lányoknak, amíg őket előzgettem 😂 Miután visszatértünk a jó zöld jelzésre a nap legtechnikásabb kilométere következett egészen a menedékházig. Meredek, szűk és sziklás ösvény vezetett lefelé, amit a friss hóréteg csak nehezített. Csúszkálva és lassan tudtunk csak haladni rajta. A nyomokból ítélve egy montis ugyanezen ösvényen ereszkedett le, ami azt mutatja, hogy nem lelkes amatőr lehetett. Épeszű ember ezen a csiki-csiki részen nem lejtőzik le az egyszer biztos 😀 Az látszott, hogy nem először járt erre, mert több kanyart is levágott és tudta melyik sziklán tudja átdobni esés nélkül a bringát.
Nagy nehezen elértük végre a menedékházat jó éhesen. Már 30 km felett jártunk, így mindenkinek jól esett a pihenő. Volt szerencsére finom és kiadós káposztaleves 😋 Nem volt hiábavaló a fáradozásunk 😀 Miután jól laktunk már csak 6 kili lefelé maradt hátra. Kilépve a menedékházból nagyon kellemetlenül hatott a -4 fok, emiatt extra lendülettel vetettük bele magunkat a futásba. A menedékház után volt még pár száz méter technikásabb szakasz utána már kellemes dózerúton csapathattuk lefelé a zöldön. Zoli visszamaradt Istvánnal, addig én Lacival futottam. Nem telt el egy óra és feltűntek Csucsom első házai is, vagyis közel van az autó. 300 métert még futottunk majd a buszmegállóban feltűnt a kocsi is a buszmegállóban. Elérve a gépjárművet leállítottam az órát, majd visszafelé kezdtem futni Istvánék elé. Miután elértem újra vissza a kocsihoz, majd gyors pakolás és irány haza. Hazaúton egyedül a sötétben fekete ruhában az út közepén flangáló gyalogosok okoztak váratlan izgalmakat (Borsodi Szitu 😂), visszaérve a főútra már eseménytelenül telt el az út. Este 8 előtt mindenki jó fáradtan, élményekkel gazdagon térhetett nyugovóra a jó meleg otthonában 🙂
összegezve: 36 km, 1.607 méter szint 6:42 óra alatt

Gömör gyönyör 2. nap - Murányi-fennsík (2022. szeptember 4.)

Kiadós alvás után vasárnap is folytatódtak a kalandok Atival ezúttal kerékpárral barangoltuk be a kiszemelt hegységet. Tornán ismét felpattantunk az iker Bz-re majd a már ismerős kalauzzal is váltottunk pár szót miután elfoglaltuk helyünket. A vonaton érzékelhetően nagyobb volt a létszám mint szombaton. Nem volt véletlen, mert Murány volt a célpontunk, ami sok turista bakancslistáján rajta van.

Murányi-fennsík egyik szép kaszálója

A túrázókon kívül ezúttal 3 vonatfotós is felszállt Pelsőcnél köztük egy miskolci is akivel visszafelé úton váltottunk pár szót. A vonal sorsa megegyezik a nagyszabosival: 2012-ben bezárták, a nyári vonatok miatt vasárnaponként egy járat végig közlekedett a szép vonalvezetésű vaspályán. A Murányi-fennsík vagy Murányi-karszt a Sztolica-hegységhez hasonlóan az egykori Gömör-Kishont vármegyében található a Tiszolc (Tisovec) - Vöröskő (Červená Skala) - Breznóbánya (Brezno) háromszögben. Érintetlen erdősségek, vad sziklák és gazdag vadvilág jellemzi a nagyrészt karsztosodott hegységet. Legmagasabb pontja a Fabova (Fabova hol’a) 1439 méter magas csúcsa, ami a hegység központi részén terpeszkedik. Röviddel 10 óra előtt leszálltunk a vonatról, majd miután megkerestük az óránkkal a GPS jelet indulhattunk is a tervezett 60 kilis karikánkra. Már a vasútállomáson megkapó látványt nyújtott a Cigánka 932 méter magas bérce, ami sasbércszerűen a falu fölött magaslik.

Murányalja felett magasodó Cigánka merész orma

Ezen a hegyen van a híres murányi-vár, amit túránk most nem érintett (ide és a fennsík központi részére mindenképp elszeretnék még jutni máskor). Kiérve a faluból rögtön egy combosabb de rövidebb fallal indítottunk. Rövid és gyors lejtmenetet követően jöhetett az első komolyabb erőpróba a Dielik-hágó jó 2 kilométeres 12%-os meredekségű részt is tartalmazó emelkedője. Felérve a hágóra már le is vehettük a hosszabb felsőket, annyira jól sikerült a bemelegítés 😀 Gyorsan lőttünk pár fotót, majd indulhatott is az első hosszabb lejtőzés.

Dielik-hágó

A jó minőségű úton igazi élmény volt 40-50 km/h sebességgel száguldani a kanyargós úton. Egy rövidke emelkedőt letudva hamar be is értünk Tiszolcra az aszfaltos úton. A főútra érve Breznóbánya felé kanyarodtunk ekkor vált igazán szembetűnővé a Čremošná piramis alakú csúcsa, ami nyílt tájsebként éktelenkedik a városka fölé. Ha jól tudom a hegy hasonló nyíltszíni kőfejtés áldozata lett, mint a bélapátfalvi Bél-kő.

Murány felől nézve a Čremošná "piramisa"

Még egy utolsó rövid aszfaltos szakasz Tiszolcon majd jött a köves dózerút a Rima folyó völgyében a Huculská magistrála (Hucul főút) - zöld sáv jelzésen (de jó már megint a zöld 😂). A zöld jelzés mellett a piros kerékpáros jelzés szolgált útmutatóul egészen a Burda-nyeregig. A zúzott köves erdészeti út felfelé is dobálta a bringa kerekeit, hiába mentem (retro) mountain bike-al egy első teleszkóp és szélesebb terepgumi segített volna valamennyit. Jó 10 kilométeres emelkedő várt ránk átlag 5% meredekséggel. Eleinte árnyas erdőben haladtunk majd a Rima-völgye egyre jobban kinyílt, szép kilátást biztosítva a hegyi kaszálókra és környező hegyekre.

hangulatos hegyi kaszáló a fennsíkon

kilátás a Rima-völgyére

Ati néha lemaradt, viszont így volt lehetőségem kicsit pihenni és gyönyörködni a tájban. Igazi kárpáti hangulat vett körbe: legelésző nyájak, zöld fenyvesek és széles rétek mindenhol. Ez a látvány segített leküzdeni az emelkedőt. Több mint egy órás kapaszkodást követően végre elértük a széles Burda-nyerget, dél felé szép kilátásunk nyílt a már megtett Rima-völgyre, észak felé pedig a Felső-Garammentére.

megpihen a vasparipám is

elérve a széles Burda-nyerget

A nyeregben található egy autentikus menedékház (Murányi-fennsík Nemzeti Park üzemeltetésében), ami hétvégén fogadja a turistákat. A házikó mellett kis faépítményben lovaknak tárolnak szalmát, a környéken számtalan lehetőség nyílik lovastúrákra. Ami ennél is jobban meglepett a “drótszamaras” beálló. Legalább 20 kerékpár pihent a fedett tárolóban, útközben csak 3 kerékpárossal találkoztunk emiatt is volt meglepő, hogy itt ennyien vannak. Valószínüleg vagy az aszfaltos úton jöttek fel a Garam felől, vagy a rövid, de nehéz Rabló-hágó (Sedlo Zbojská) felől kanyargó dózerúton. Rövid frissítést követően indultunk is tovább. 2,5 km hiányzott az emelkedő tetejéig a Kučelach elágazásig immáron a kék kerékpáros jelzésen (a zöld jelzés maradt még). Kanyargósabb erdei úton úton végül elértük a fenti elágazást. Korábban már megbeszéltük, hogy a Fabovára nem toljuk fel a bringát, egyedül felkocogok a csúcsra, addig Ati pihenhet. Sok értelme nem lett volna a tolásnak hiszen kerékpárral járható út nem vezet fel a csúcsra. Összeszedtem a legszükségesebb cuccaimat majd nekiindultam a meredek kaptatónak. Útközben biztos ami biztos alapon dalolásztam, hogy elkerüljem a kellemetlen meglepetéseket Maci Lacival 😅 Ezzel nem is volt semmilyen probléma. A Fabova déli előcsúcsának számító Tri Kopce-ig meredek, de gyalog jól járható ösvény volt, onnantól kezdve jöttek a fabedőlések a viharvert csúcsig. Mint később megtudtam szándékosan hagyják így megakadályozva a motorosok, bringások közlekedését. A csúcson sok kilátás nem fogadott, sebaj legalább egy újabb csúcs került a tarsolyomba (34/117 hegység ✅)

a Fabova Hola viharvert csúcsa

csúcs szelfi

Visszafelé már déli irányba volt panoráma a környék hegyvilágára.

kilátás a Tri Kopce-ról

Gyors tempóban lefutottam a hegyről a már bejárt úton majd indulhattunk is tovább. Ati természetesen ismét talált egy bokornyi erdei gyümölcsöt, ezúttal feketeszedret legelészett 😀 Innentől már nagyrészt lefelé vezetett utunk Murányig. A zöld jelzést végleg elhagytuk, a kék kerékpáros jel a hágóig elkísért. Az elágazástól jó 3 kilométerig borzasztóan döcögős köves volt az út, 15-20 km/h sebességig mertem csak engedni lefelé. Majdnem végig a féken voltak az ujjaim, ami a döcögős szakasz végére el is kezdett fájni a rázkódástól. A nagyobb kövek dobálták a kerékpár kerekeit, kisebb csoda volt, hogy esés nélkül megúsztuk. Egy erősebb bal kanyart követően sima erdészeti aszfalt következett amiért az ujjaim hálásak voltak. 30-40 km/h tempóval le is gurultunk ezen, végre egy kis sebesség. Gyors tempóban elértük a Rabló-hágót. Kicsit megpihentünk és gyönyörködtünk a táj szépségében.

Rabló-hágó (sedlo Zbojská)

Jöhetett a nap fénypontja a 11,5 kili suhanás Tiszolcig a főúton átlag 3% lejtés mellett. Az út mellett/felett kanyargott Breznó felé a (fogaskerekű) vasút hol a hegyoldalban, hol viaduktokon keresztül. A főúton a forgalom szerencsénkre elég gyér volt, így nagyrészt gondtalanul lehetett lejtőzni, volt olyan kanyar, amit a GPS szerint 50 km/h órával vettem be. Sokkal gyorsabban már nem akartam haladni, mert az elején Ati kicsit lemaradt. Ezt a szakasz máskor szívesen megnézném országúti bringa nyergében is, azzal még gyorsabban lehet száguldani. Tiszolcon jött a már ismerős kanyar majd jöhetett az utolsó komolyabb erőpróba a Dielik-hágó. Tiszolc felől 4 km hosszú az emelkedő, a foci stadionig egy rövid bemelegítő szakasz utána kis lejtővel majd jöhetett az igazi mászás. Lefelé valahogy jobban élveztem ezt a szakaszt 😀 mindegy, valahogy ha lihegve is de letudtuk ezt a szakaszt. Rövidke pihenő a hágón majd jöhetett az utolsó 7 kilométeres szakasz Murányig.

Az odaútról már ismerős 2 kilométeres szakaszt 50-60 km/h toltuk le, mögöttünk az autók nem is mertek előzni a kanyargós úton. Elkezdett szemerkélni az eső is, azonban ez nem tette csúszóssá az utat. Az egyik kanyar előtt a végsebességem 59,9 km/h volt a meredek útnak köszönhetően. Kisebb hullámzós, kamu sík szakasz után jött egy kisebb emelkedő ami már egyikünknek sem esett jól de tudtuk közel a falu. Az utolsó lejtőn még megtoltam nagyobb tempóban aztán beértünk Murányba.

Tiszolc felől a Cigánka sasbérce

A falu szélén egy vendéglőnél éppen magyar rendszámos busz pihent. A központba érve leállítottam az órát majd harapnivaló után néztem. A központban lévő kocsmában elfogyasztottuk a jutalomfalatokat (csapolt Sáros sör, Atinak csapolt Kofola), majd beálltam a sorba a híres buktázóhoz. Fél órát kellett várni rá mert éppen elfogyott a sütemény, viszont amikor megkaptam még nagyon meleg friss buktát kaptam. A csokis pont az orrom előtt fogyott el az epres viszont kárpótolt. Visszacsorogtunk a vasútállomásra, majd felszálltunk a vonatra.

a Bézé a murányi állomáson

A vonatúton a miskolci vasutasnak nem győztük mesélni a nap élményeit így a visszaút is gyorsan eltelt. Tornán kocsiba ültünk majd gyors pakolás és fürdés követően élményekkel feltöltve indulhattunk haza a hosszúra nyúlt hétvége után 😊

összegezve: 62,2 km - 1.456 m szint - 5:03 óra