Gömör gyönyör 1. nap - Sztolica-hegység (2022. szeptember 3.)

Egy hét se telt el a legutóbbi kárpáti kalandom óta, amikor is ismét új hegységet volt szerencsém felfedezni. A tettestárs: Réla Attila, helyszín: az egész Gömör-Szepesi-érchegység(csoport) legmagasabb pontja a Sztolica, elkövetés módja: futásnak álcázott bedőlt fenyőfamászás 😅

széltépte hegyoldalak és fenyves, tipikus Sztolicai látkép

Mivel két napra terveztünk ezért szállás is kellett a környéken, a felajánlott szögligeti nyaralót ezúton is nagyon köszönöm a Mercs családnak ❤️ Már péntek este megérkeztünk Szögligetre, hogy ne kelljen túl korán indítani a szombatot. A koncepció az volt, hogy mindkét nap a közeli Tornán felszállunk a Kassáról induló “nyári vonatra” (letné vlaky), majd a környék felfedezése után a délutáni vonattal vissza Tornára, majd Szögligetre. Szombaton a vonat a Sztolica-hegység lábánál fekvő papírgyáráról és a befejezetlen vasúti alagútjáról ismert Nagyszabost (Slavošovce) vette célba. Már a vonatút is nagyon szép volt, végig hegyek között kanyargott az iker Bz. A vonal különlegessége, hogy a Pelsőc-Nagyszabos mellékvonalat 2012-ben bezárták, személyforgalom nincs rajta csak a nyári különvonatok közlekednek. Szerencsénkre ez volt az utolsó hétvége, amikor még indultak a vonatok folytatás talán jövőre… 9 után nem sokkal le is szálltunk a vonatról. Gyors szerelésigazítást követően elindultunk a megállóból induló sárga sáv jelzésen a hegyek felé. A hegység különlegessége az, hogy a szomszédos nagyrészt vulkán kőzetekből álló vonulatoktól eltérően metamorf kőzetekből és gránitből épül fel, valamint innen ered a Sajó. Gyorsan át is vágtunk a településen, majd megkezdtük a majd’ 15 kilométeres emelkedést a Sztolica 1477 méter magas főcsúcsa felé. 7,5 kilométerig a jelzés egészen a Tomášikova jama nyeregig kellemesen emelkedő széles dózerút volt. Útközben egy erdei pihenőnél még fát lopó nyakkendős famedvéket is láttunk 😅

csakis stílusosan lehet fát lopni

A település szélén lévő kaszálók fokozatosan váltottak át bükkösbe, majd fenyvesbe. Egy kis menedékház-szerű házikónál nagy nyüzsgés volt, éppen grilleztek a pihenő turisták. Hmm, nagyon jó illatok terjengtek, de muszáj volt haladni. Mielőtt a nyeregig elértünk a napos időben még kilátásunk is akadt déli irányban, megmutatta magát a szomszédos Gömör-Tornai Karszt, a Rozsnyói hegység és a Sztolica déli folytatása a Ratkói-hegyek is (szakirodalomban is vitatott, hogy ez utóbbi önálló hegység-e vagy sem).

kilátás dél felé a sárga jelzésen

A nyeregtől az ösvény is beszűkült, sőt susnyásabb is lett. Ennek egyik jele volt, hogy Ati egymás után két kullancsot is kiszedett magából (vasárnap este én is találtam magamon egyet). Mire elértük a Sedlo Olochová Jama 1085 méteres nyergét a susnyásabb szakasz is megszűnt. Innentől a fenyő hazájában jártunk a zöld sáv jelzésen.

fenyvesben haladt a dózerutunk

Egy meredekebb kaptatót leküzdve a Grún 1197 méteres csúcsán a tér kinyílt, fantasztikus panoráma nyílt a fentebb már említett hegyekre, sőt a párában feltűnt a Bükk és a Mátra vonulata mellett a Szögligethez nagyon közeli Szalonnai-hegység a TV-toronnyal is. Egy dolog nem jött össze: a kilátás észak felé. Persze, hogy felhősebb volt, így a Magas-Tátra megint szemérmesen elbújt inkább. Itt tűnt fel először, hogy a hegység milyen “foghíjas”, egész hegyoldalak voltak kopaszok (nagyrészt hatalmas szélviharok, ami megmaradt azt a szú, betegségek és erdőirtás intézte el vegyesen).

megkapó panoráma a Grúnról

Lekocogva a Grúnról egy kis nyeregben egy elhagyatott luxusterepjárót láttunk. Nem tudjuk mióta lehetett ott, de a nyomokból kiindulva nem aznap mehetett fel, reméljük a gazdája él még 😀 Újabb baljós előjel…Egy rövid emelkedőn folytattuk a mászást az erdészeti úton majd “visított” az óra, hogy letérés. Visszamentünk addig a pontig amíg az óra szerint az útvonalon voltunk. Itt balra felfelé kellene kanyarodni viszont se út se jelzés…Gyorsan előkaptam a telefont és az is ugyanazt mutatja: balra felfelé megy a zöld. Na és innentől a jó 3 kilométeres kavarodás a zöld pokolban 😅 Kezdődött azzal, hogy jó 20 perc volt mire találtunk egy zöld jelzést az áthatolhatatlan fenyvesben. Két irányból is nekiindultunk mire áttudtuk verekedni magunkat a kidőlt fákon. Legalább a jelzés meg van, ha már az ösvény nincs, vagy max nyomokban. Balra háborítatlan erdő, jobbra kidőlt kuszaság, kitaposott ösvény csak pár méterig mozaikszerűen. Egyetlen pozitívum az volt, hogy hatalmas áfonya mezők fogadtak. Ati még sose látott ilyet így közéjük vetette magát, saját elmondása szerint az egész túra alatt megevett egy kilót is (tenyere még a nap végén is olyan sötét volt, mintha a rendőrök ujjlenyomatot vettek volna tőle 😂) Én csak csipegettem az erdei gyümölcsből, nem mintha nem szeretném csak haladni akartam, mert az addigi jó tempónk bezuhant gyenge teljesítménytúra tempóra és neccesé vált a vonat elérése. Az úttalan utakon azt találtam ki, hogy a még álló fenyves és a kidőlt fák közötti vékony mezsgyében érdemes haladni toronyiránt. Az óra szerint is valahol ott lehetett az ösvény. Ati a nagy áfonyázásban néha leszakadt tőlem, míg én a nyomokat kerestem addig ő vidáman legelészett. Ez egészen addig tartott míg egyszer szem elől tévesztve lemaradt egy nagyobb áfonyásnál, és elmondása szerint balról a sűrű fenyves felől furcsa dörmögést hallott 😀 Én nem tapasztaltam medvére utaló jeleket, csörtettem, sőt dörmögtem én is eleget a kitört fák között jelezve jelenlétemet. Miután felzárkózott a fenyves szélén ismét megtaláltuk a zöld jelzést végre használható ösvénnyel. Ekkor kezdtem azt hinni, hogy végre túl vagyunk a nehezén…Egy kis tisztáson 2 felé ágazott az ösvény és mi a baloldali ívet választottuk. A jelzés természetesen eltűnt mindkét ív esetében. Próba cseresznye elven elindultunk és kis ideig valóban jó megoldásnak tűnt. Egyszer csak az ösvény teljesen eltűnt, kidőlt fák vettek körbe. Mindenfelé próbálkoztunk a rengetegen áttörni, de nagyon reménytelennek tűnt a helyzet. Kidőlt, keresztbefordult fa mindenhol. Próbáltam valami magasabb pontra mászni hátha jobban lehet látni, de minden lépést meg kellett gondolni a kiszáradt és törékeny fákon lépkedve. Kezdtem pánikolni, nem tudtam, hogy jutunk ki innen mert a visszafelé vezető ívet se találtuk már. Közben az idő is felhősebbé vált, elég szürke fellegek kezdtek gyülekezni a Sztolica felett…Már csak egy beugró medve hiányzott volna, bár szerintem ilyen susnyát már a medvekoma se vállalt volna be 😅 Alsóhangon félóra volt mire valahogy átvergődtük magunkat ezen a kétszáz méteres szakaszon. Sokkal rosszabb volt, mint a téli Peaks of Mátra, pedig ott eleve járatlan utakon is menni kell. Hatalmas megkönnyebbülés volt viszontlátni a zöld jelzést ösvénnyel.

a térkép szerint itt ösvény vezet

Összekarcolt lábakkal de folytatni tudtuk komolyabb sérülés nélkül. A csúcs alatti kis tisztáson egy rövid kitérőt tettünk a Jánosiková skala felé, a sziklaformáció mellett úgy tűnt nem is olyan régen terepfutó versenyt rendezhettek. A mellette lévő pihenő frissítőpontként szolgálhatott a nyomokból és a szalagozásból ítélve. Nem messze innen ered a Sajó így egy tisztáson átvágva jelöletlen úton felkerestük a Tisza mellékfolyójának bölcsőjét. A hírekből tudjuk, hogy innen nem messze egy bánya zagytározójának szivárgásából folyamatosan szennyezik a folyót, itt azonban még nyugodtan lehet fogyasztani belőle, sőt érdemes is. Még a réten nagyszerű kilátásunk volt az Alacsony-Tátra legkeletibb hegyére a Király-hegy (Kráľova hoľa) 1946 méter magas gigantikus tömbjére. Tavaly novemberben már jártam erre, de mindig lenyűgöz, ahogy kiemelkedik a környezetéből.

Jánosiková skala

a Sajó forrása

a Sztolica alatti tisztáson a Király-hegy is megmutatta magát

A kitérő után egy utolsó nekirugaszkodással el is értük a Sztolica-csúcsot (33/117 hegység ✅). Panoráma nem, de csúcskereszt volt a tetőn, így is elégedetten állhattunk a csúcson.

a Sztolica csúcsát jelző kereszt

és az elmaradhatatlan csúcs szelfi

Innentől sokat megyünk le, így futhatunk nyugodtan és az átlagunk is gyorsulhat végre. Alig értünk le a csúcsról egy kis nyeregben pálinkázó (pontosabban slivovicázó) tót atyafiakkal találkoztunk, akik egy múzeumba való teherautón ültek és beszélgettek. Jószívűen és kedvesen meg is kináltak bennünket miután megtudták honnan jövünk és hová tartunk. Ati szabadkozott, hogy ő ma még vezet nem ihat, viszont én kaptam az alkalmon és elfogadtam egy kupicával. Uhh..miután lehajtottam éreztem, hogy ez bitang erős 😅 Nevettünk is rajta miután hümmögtem egy sort 😀 már a következő adaggal kínáltak, de inkább visszautasítottam. A következő kör után már lehet lennék annyira bátor (inkább hülye), hogy tetőtől-talpig felpofoznám az első útbaeső medvét 😀 Esélytelen csata lenne számomra, jobb azért életben maradni úgy voltam vele 😀

hamisítatlan kárpáti fenyvesek, igaz "macilelőhelyek"

A lejtőzés során vettem észre, hogy az ösvényt a verseny miatt konkrétan kitakarították. Élmény volt itt futni az árnyas gerincen egészen a Faltenovo-nyeregig. Itt ismét emelkedő következett a Faltenovo 1338 méter magas csúcsáig. A takarítóbrigád lendülete is nagyjából eddig tartott ki, innentől megint kidőlt fák szegélyezték utunkat, igaz közel se volt olyan rossz, mint a Sztolica felé. Lassan, de biztosan emelkedett az ösvény a Kakas vagy Kohút csúcsáig. Útközben nyugat és északnyugat felé korlátozott kilátásunk volt a másnapi célunk a Murányi-fennsíkra és az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsaira. Nagyrőce (Revúca) házi hegyének is nevezett 1409 méteres Kohút “csak” a második legmagasabb a hegységben, felkeresni azonban így érdemes a vadregényes fenyvesek és a kilátás miatt. Maga a hegy merészen emelkedik ki a Murányi-patak alig 300 méter magas völgyéből, így igen combos mászás vár arra, aki onnan vállalkozik megmászására. A csúcson egy kis könyvbe Ati bejegyzett pár sort majd megkezdtük a leereszkedést Nagyszabos irányába. A kidőlt fák ugyan nehezítették ezt, azonban kárpótlásként pompás kilátásunk volt a Murányi-patak völgyére, valamint a Gömör-Tornai Karsztra.

alattunk a Murányi-patak völgye

a Sztolica-hegység déli része, háttérben a Gömör-Tornai Karszt kéklik

A Kakas-nyereg (Sedlo Kuhúta) után könnyebbé vált a terep, így ismét futó tempóra tudtunk váltani. Az Ostrý Vrch-ig lévő 5 kilit így viszonylag gyorsan eltudtuk érni a gerincen haladva. Néhol már magát Nagyszabost is láttuk a fák közötti nyiladékban. Elhagyva a zöld jelzést ismét sárgára váltottunk és megkezdtük az utolsó ereszkedést. 450 méter szintesés várt ránk 3 kili alatt amit nehezítettek a szúrós bokrok. Egy erdészeti utat elérve végre kellemesebben lejtett az ösvény, így mi is jobban tudtunk haladni. Egy rétet keresztezve már egészen elérhető közelségbe került Nagyszabos. Utolsó 1 kili már hétvégi házak között haladva telt el majd megláttuk a vasúti síneket. Ez az, sikerült túlélni. Ahogy tudtunk belekocogtunk, de a nehezített körülmények miatt ennek az amúgy lassú tempónak is örültünk. A vonat indulásáig 45 percünk volt, így volt időm telefonálni és nyugodtan nyújtani.

becsattog a kis piros Bézé Nagyszabosra

A megállótól nem messze ágazott (volna) ki Nagyrőce felé a vasút, azonban azt sose tudták befejezni. A történet lényege annyi, hogy az első Bécsi döntés után Felvidék déli magyarok lakta sávja visszatért Magyarországhoz, így a murányi, a nagyszabosi és a dobsinai szárnyvonal el lett vágva a Kassa-Losonc-Zólyom vasúti fővonaltól. Ezt a Tiso-féle szlovák állam úgy próbálta orvosolni, hogy a hegyeken keresztül teremti meg az összeköttetést az említett vonalak közt. Ehhez el is kezdték építeni a Homôľka csúcsa alatti vasúti alagutat (nagyszabosi alagút - Tunel pod Homôľkou) a kiegészítő viaduktokkal, mivel a nagyszabosi papirgyárra szüksége volt az iparnak. Az alagút 90%-os készültségben érte meg a háború végét, használni sose használták rendeltetésszerűen (csak fegyverraktár volt). Aztán jött az újabb határmódosítás, majd a projekt elhalt. Ma az alagútban a sötétben végig lehet tekerni vagy sétálni. Miután felszálltunk a vonatra eseménytelenül telt el a visszaút, majd fáradtan térhettünk nyugovóra a másnapi bringás kaland előtt.

összegezve: 31,7 km - 1.412 m szint - 6:52 óra